A kommunizmus áldozatainak emléknapja
Vannak szép ünnepek. És vannak fájdalmas ünnepek. A kommunizmus áldozatainak emléknapja mindenképpen az utóbbiak közé tartozik. Ezen a napon az ország minden középiskolájában megemlékezéseket tartottak. Törökbálint önkormányzata úgy döntött, hogy a Bálint Márton Általános és Középiskola érettségi előtt álló diákjaival együtt rendhagyó módon emlékezik meg az áldozatokról. A két végzős osztály Csuka Attila alpolgármester vezetésével ellátogatott a Terror Háza múzeumba.
Az alpolgármester az odafelé vezető úton arra kérte a fiatalokat, hogy nyitott füllel és nyitott szívvel fogadják be az élményeket, amelyek a múzeumban várják őket. Elmondta, hogy a város vezetése úgy gondolta, ez a különleges történelemóra talán maradandóbb emléket hagy az ifjak szívében, mint egy hagyományos ünnepi megemlékezés.
A program dr. Horváth Miklós hadtörténész előadásával kezdődött, amelyet a tanár úr egyik diákja által készített rövidfilm nyitott meg. Peregtek a kicsit megfakult képek, amelyeken Budapest utcáin ott ünnepelt a város apraja, nagyja. Aztán az önfeledt öröm percei után a félelem, a harc, a hősies küzdelem és végül az elbukás. Az utcákon felfegyverzett, elszánt arcú fiúk és lányok. Pont annyi idősek lehettek akkor, mint a mi diákjaink, akik a teremben ülve a pergő filmkockákat nézték. Ezután pedig az előadás következett, döbbenetes számokkal és tényekkel. A veszteségekről. Arról, hogy hányan vesztek oda a sortüzekben, utcai harcokban. Furcsa volt grafikonokba foglalva látni a halált. Munkások és értelmiségiek, katonák és civilek, nők és férfiak, idősek és fiatalok, magyarok és oroszok. És a grafikonok minden pontja mögött egy-egy elvesztett élet.
Horváth Miklós – akiről kiderült, hogy szintén törökbálinti lakos – előadása végén a gyerekek figyelmébe ajánlotta a kiállítást, és azt, hogy amit látni fognak, az a valóság. A közelmúlt valósága!
Aztán kezdetét vette az a kétórás cseppet sem kellemes séta, aminek során bejártuk az Andrássy út 60. minden szobáját. A kiállítás párhuzamosan mutatja be a fasizmus és az azt felváltó kommunizmus felfoghatatlanul embertelen valóságát.
Emléknap
Az országgyűlés 2000 júniusában döntött arról, hogy minden évben Kovács Béla elhurcolásának napján, február 25-én tartják a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját.
Február 25-e a kommunizmus áldozatainak szomorú, kegyeletes, ugyanakkor figyelmeztető emléknapja. 1947 februárjában – koncepciós vádak alapján – ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Majd többéves előzetes fogva tartás után a Szovjetunióba hurcolták, és 1952-ben 25 évi szabadságvesztésre ítélték. Sorsa egyfajta típuspéldája lett azoknak, akiket ma már a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon. Több mint 700 ezer embert vittek el szovjet kényszermunkatáborokba, akiknek gyakorlatilag a fele, 350 ezer ember sohasem tért vissza.
A második világháború során fogságba került magyar hadifoglyok is százezres nagyságrendben kerültek a Gulag embertelen kényszermunkatáboraiba, s közülük sokan ott lelték a halálukat. A „malenkij robotra” elhurcolt magyar civileknek pedig csak mintegy tíz százaléka maradt életben, s térhetett vissza az otthonába. Közöttük nagyon sok nő, sőt fiatal nő is volt. Az elmúlt évszázad ötvenes éveiben itthon, Magyarországon is ezrek kerültek koncepciós vádak és perek alapján börtönbe, bitófára vagy kényszermunkatáborokba. Az úgynevezett kitelepítetteket pedig minden indoklás és ítélet nélkül hurcolták el, s tartották, dolgoztatták embertelen körülmények között évekig a hortobágyi és más e célra létesített telepeken. Ezeken a helyeken a gyermekek is együtt szenvedtek a szüleikkel. A megaláztatások, az éhezés, fázás, a betegségek, továbbá a nehéz munka következtében sokan még fogságuk idején meghaltak, mások testileg-lelkileg megrokkantak, s akik még ma is életben vannak, azok többsége is élete végéig viseli e megpróbáltatások nyomait. És még ezután következtek az 1956-os forradalom kivégzett, bebörtönzött és a külföldre menekült áldozatai…
Menet közben figyeltem a gyerekeket. Szinte mindenkit a hatása alá vont a hely. Nekem úgy tűnt, nincs igazuk azoknak, akik azt mondják, a mai fiatalokat nem érdekli semmi. A döbbenet, a szégyen, az undor kifejezése ült az arcokon. Kérdeztek, és a kérdésekből kitűnt, hogy figyelnek. A termekben a falakon korabeli idézetek sorakoztak. Szövegük sokszorosítva, magyar és angol nyelven mindenütt ki volt helyezve. Az egyik fiatalember az összes ilyen lapot összegyűjtötte. Biztosan jó hasznát veszi majd, amikor a történelem érettségire készül. A termeket járva beszélgettünk, és arra gondoltam, nekünk, felnőtteknek sokkal jobban kellene figyelnünk ennek a korosztálynak a véleményére. Reálisabban, előítéletektől mentesen látják a történteket. Ezúton köszönöm nekik, hogy bizalmukba fogadtak, és beszélgethettünk. Úgy éreztem, közülük sokan nyitottabb szemmel járnak majd a világban a kirándulás után.
