Amikor néhány éve némi ijedtséggel újságoltam a barátnőmnek, hogy a gyerekeim elsősök lettek az általános iskolában, bátorítóan megveregette a vállam és csak ennyit mondott: „Ne aggódj, csak az első húsz év lesz nehéz!” Valami ilyesmi lehet a véleménye Frederick Stropelnek is a házasság intézményével kapcsolatban. Ő a szerzője a Sors bolondjai című vígjátéknak, amelyet a Budaörsi Játékszín tűzött műsorára.

Azt mondják, a vígjáték „könnyű” műfaj. A nézőtéren ülve, jókat nevetve persze biztosan az, de annál nehezebb lehet a színészeknek fent a színpadon. Mert mi is kell ahhoz, hogy a publikum mosolyogjon, nevessen, netán hahotázzon? Először is kell egy jó darab, igazi poénokkal. Aztán kellenek jó színészek, akiknek elhisszük, hogy komolyan gondolják, amit mondanak, még ha az a legnagyobb badarság is. Végül azt hiszem, az is fontos, hogy helyenként, a darabot figyelve, magunkra ismerjünk egy kicsit, és a szereplőkkel együtt a saját hibáinkon is tudjunk nevetni.
Úgy gondolom, e feltételek mindegyike teljesült a Budaörsi Játékszín produkciójában. Bizonyíték erre a hangos kacagás a közönség soraiban.
Nekem az egész előadás olyan volt, mint egy dramatizált karikatúra, amelyen a saját vonásainkat fedezhetjük fel. Persze a karikatúra-készítés szabályai szerint, felnagyítva, kicsit eltúlozva az igazán jellemző részleteket.
A Pikali Gerda alakította Gail igazi tűsarkú cipős, retikülös nő. Jövendőbelije, Cuchk (Magyar Attila) talán éppen ezt imádja benne. Bonnie (Timkó Eszter) és Jay (Szakács Tibor), a két magabiztos „szingli” féltik barátaikat a házasság gyötrelmeitől. És mint az öntudatos egyéniségeknél gyakran előfordul, látványosan utálják egymást. Barátaik esküvőjén mégis egymásra találnak egy röpke, őrült hét erejéig, de aztán mindenki megy a dolgára.
Amikor egy év múlva (a második felvonásban) az ifjú pár új házának elkészülte alkalmával rendezett kerti partin újra találkoznak, a helyzet már merőben megváltozott. Most már az ifjú házasok utálják egymást kitartóan, a magányos farkasok viszont társra vágynak. Az egyik közelemben ülő fiatalember a szünetben azt mondta:”Hát igen, jó lenne ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi!”
A darab igazán a második felvonásra „pörgött” fel. Itt már többször is meg kellett várniuk a színészeknek, amíg a nézőtéren elül a taps és a nevetés. Aki esetleg nagyon izgulna, annak elárulom, hogy jó lesz a vége, van benne nagy kibékülés és boldog egymásra találás. És mindez sok-sok poénnal megtűzdelve. Nekem legjobban az „anyám szósza” vicc jött be. De ezt már nem mesélem el. Inkább menjenek el egy este Budaörsre és nézzék meg a darabot. Jól fognak szórakozni!