In memoriam Molnár Józsefné született Czeisz Katalin (1922–2009)

Azon a februári reggelen úgy tűnt, nem akar megvirradni. Marci maga sem tudta mennyi ideje lehet ébren. Talán egy órája is volt már, hogy felriadt, és tágra nyitott szemmel meredt az ablak halvány négyszögére. A kutya odakint néha nyugtalanul felugatott.

Hallotta, amint a szomszédban kinyílt, aztán becsukódott az istállóajtó. Nesztelenül felkelt és lassan öltözködni kezdett. Nem gyújtott világot. Megszokta, hogy a ruhái rendben, egymásra hajtogatva várták mellette a reggelt, szépen, sorrendben a hokedlin. A háborúnak még éppen csak hogy vége volt. Élénken élt az emlékezetében a szirénaszó, a sietős öltözködés a sűrű sötétségben, az óvóhely dohos szaga. Most már nem kellett bombázástól tartani, de a ruhák ma is rendben vártak rá. Sorban húzta fel hát a sötétben a zokniját, a nadrágját, és nehéz szívvel gondolt az előtte álló napra. 1946. február 8. péntek. Újra nyílt az istállóajtó, a szomszédban kivezették a lovakat. Hallgatta a jól ismert zajokat, ahogy a kocsi elé fogták őket. A patájuk tompán dobogott a fagyott földön. Keze már az ajtókilincsen, de még várt egy kicsit. Aztán összeszedte a bátorságát és kilépett a kertbe. A februári reggel fagyosan fogadta. Lassan világosodott, de az ég szürkén hasalt a falun. Nem lehetett tudni, eső vagy hó lesz-e. Az idő is tanácstalan volt. A hátsó kiskapun lépett be a szomszéd kertbe, ugyanúgy, mint már annyiszor életében. Elhaladt a disznóólak előtt. Öt szép malac szuszogott odabent. Orra megtelt a disznótrágya csípős szagával. Az úton a kiskutya penderedett elé, de nem ugatott, csak megcsóválta a farkát, és csendben a nyomába szegődött. A tehénistálló ajtaja résnyire nyitva állt. Odabent a petróleumlámpa fényénél Imre bácsi szénát rakott a két szép tehén elé. Hallotta odakintről a lépéseket. A válla fölött hátrapillantott Marcira.
– Hát megjöttél – csak ennyit mondott.
Az udvaron már ott állt a kocsi felpakolva. A lovak nyugtalanul topogtak, orrukból kavargó pára szállt a világosság felé. Stefi néni lépett ki a kiskonyha ajtaján, karján kosárral.
– Marcikám! Hát eljött ez a reggel is. Hozd ki a kendőmet, kérlek! A konyhában hagytam a széken. Én már nem megyek vissza.
Marci belépett az ajtón. A konyhaasztalra borulva ott ült István, Marci bérmakeresztapja. Öt évvel volt időseb Marcinál. Még nem volt húszéves.  Mellette az asztalon a három bögre alján már kihűlt a maradék tejeskávé. Marci felemelte a székről a kendőt, aztán István vállára tette a kezét.
– Indulnunk kell.
István megmozdult, és Marci döbbenten nézett keresztapjára. A szép fiatal arc éveket öregedett ezen az éjjelen. István úgy állt fel, mint egy öregember. Aztán kiléptek az udvarra. Marci még visszanézett. A konyhában minden a helyén állt. A kredencben szépen sorakoztak a tányérok, a falon ott lógott a fényesre súrolt rézüst. A kamraajtó félig nyitva állt. A polcon dunsztosok sorakoztak. Csak az asztalon maradt ott az a három kihűlt pohár.
Az istállóban Imre bácsi letekerte a lámpát, a vasvillát a helyére a sarokba támasztotta. Aztán a kocsihoz lépett.
– Adtam nekik. Még utoljára.
Marci szó nélkül nyitotta a kaput, és a kocsi súlyos zörgéssel kigördült az utcára. Reggel hét óra volt.
A tanácsháza előtt már ott álltak az induló családok járművei. Szekerek, kocsik hosszú sora. Hogy hová is indultak? Ezt senki nem tudta biztosan. Először az a hír járta, hogy Oroszországba viszik őket. Ez pedig szinte egyet jelentett volna a pusztulással. Aztán azt beszélték, hogy mégis Németországba mennek. Egy biztos volt. Menni kellett. Itt kellett hagyni mindent. A házakat, amelyeket ők, a szüleik, a nagyszüleik keserves munkával építettek. Az állatokat az ólakban, istállókban, a pincéket, a szőlőket, a gyümölcsös kerteket, a kocsikat, a tele kamrákat, törött, megjavításra váró kerítésléceket, az erdőket, a réteket – a szívüket. A kocsikon húszkilós batyukban az, ami megmaradt. Amit magukkal vihettek. Amiből valahol – ki tudja hol – új életet kellett kezdeniük. A kocsisor megindult és lassú araszolással vonszolta magát Budaörs felé. Elmaradt a HÉV-megálló. A dombon túl már nem látszott a templom tornya. Aztán elérték a pályaudvart. A sínen hosszú sorban álló vagonok lassan megteltek. Marci még segített lepakolni a poggyászt. Egy kicsi hordó került elő. A nagy hordót Imre bácsiék a fiuk huszadik születésnapján akarták csak csapra verni. Három hónap van még addig. Vajon hol lesznek három hónap múlva? Ott állt kis halomba rakva minden, ami egy élet munkájából megmaradt. Imre bácsi tekintetével még egyszer végigsimogatta a kocsit, a lovait, aztán Marcihoz fordult.
– Vidd őket.
Nem volt már mit mondani. A búcsúszavak elszálltak már előző este. Csak az az utolsó, keserves ölelés volt még hátra, aztán Marci fölugrott a bakra. Hajtott már kocsit azelőtt is, mégis tartott kicsit az úttól. De a lovak tudták a dolgukat. A kocsi annak rendje és módja szerint megfordult, és mire észbe kapott, már visszafelé zötyögött vele a szekér. Ott látta maga előtt a síneket és az embereket, akiknek el kellett menniük.
A hazavezető út sokkal rövidebbnek tűnt. Kinyitotta a kaput. Behajtott és a kocsit a helyére állította. Kifogta a lovakat és a helyükre vezette őket. Szénát tett az állatok elé, és tiszta vizet mert a kútról a vedrekbe. Még egyszer végignézett az istállón, hogy mindent rendben hagyott-e. Úgy, ahogy Imre bácsi csinálta volna. A lovak nagy fejüket lehajtva ettek. A szénának kakukkfűillata volt, és ez Marcinak az elmúlt nyarat juttatta eszébe. Amikor Istvánnal a nagyréten gyűjtötték a szénát. Miért? Miért kellett elmenniük? Ki az, aki ezt a törvényt hozta? Hogy lehet, hogy néhány aláírásnak egy papíron ekkora hatalma van? Tehetetlen dühvel csapta be az istálló ajtaját, és a kerti kapu felé indult, hogy hazamenjen, amikor hangokat hallott az utca felől. A nagykapu előtt egy szekér állt meg. Emberek szálltak le róla. Idegenek. Mögöttük a kocsin csomagok. Kinyitották a kaput, és jöttek befelé. Marci hallotta, ahogy nyílt a konyhaajtó, és felrémlett benne a három elhagyott pohár képe az asztalon. Hát ennyi csak? Ennyi az egész? Futásnak eredt, és nem nézett vissza, csak a keserű könnyek áztatták az arcát, és a kabátját.
Otthon az apja, a testvérei, nagyanyja nem kérdeztek semmit. Alig maradt sváb család a faluban. Idegenek jöttek az elhagyott házakba. Néha hallottak híreket olyanokról, akik mégis itt maradtak valahogy. Tyúkólakban bujkáltak, kegyelemkenyéren éltek, miközben a házukban idegenek ették a decemberi disznóvágásból maradt sonkát. Lassan megjöttek az első hírek a kitelepítettekről. Mindenki örült, hogy az a hír bizonyult igaznak, miszerint a vagonok Németország felé hagyták el az országot. Marci hamarosan üzenetet kapott Imre bácsiéktól. Szerencsésen megérkeztek, és ha nehezen is, de élnek. Az apjával bejárt a városba dolgozni. Még mindig nem értette egészen, mi történt. Csak azt tudta, hogy nem szólalhat meg németül az anyanyelvén, mert abból baj lehet. Hogy apja kétszer is körülnéz, mielőtt a kocsmában leül régi, szintén sváb származású barátja mellé.
Szálltak az évek. A Németországba szakadt családok összetartottak, és egymást segítve, szorgos munkával új otthont teremtettek maguknak. Az első keserves évek után kezdtek megerősödni, és eljött az idő, amikor az itthon maradottak számíthattak az ő segítségükre. Mert itthon csak nagyon lassan változtak a dolgok. És mégis. Sokaknak lehetőségük lett volna elhagyni az országot, és a kitelepített, rokonok után kimenni Németországba. Marci is mehetett volna Imre bácsiékhoz. Nyugatra. Mégis maradtak. Vajon miért?  Hiszen aki maradt, annak is elvették mindenét. A boltját, a műhelyét, a kocsmáját, a házát, a vagyonát. De ha lehetett még is maradtak. Miért?
Talán a három kihűlt pohár emléke miatt. Azért, hogy legyen, aki emlékeztet bennünket arra, hogy volt egyszer egy sváb közösség Magyarországon.