Városszépítők

Ha az ember elültet egy diófacsemetét, huszonkét év múlva bizony már nyugodtan állíthat egy padot az árnyékába, hogy egy forró nyári napon alá telepedjen. Sőt gyümölcseiből is jó néhány karácsonyon süthet a nagymama diós bejglit. Egyszóval huszonkét év hosszú idő. Éppen ennyi ideje alakult meg a Törökbálinti Faluszépítő Egyesület, amelynek Szalczinger József a kezdetektől alapítója és oszlopos tagja, jelenleg is elnöke. A kezdetekről, az eredményekről és a terveiről beszélgettünk vele törökbálinti otthonában.

– Huszonkét év hosszú idő. Emlékszik egyáltalán még arra, hogyan jött az ötlet, hogy egyesületet alapítsanak?
– Persze hogy emlékszem. Aki nem ismerte akkor Törökbálintot, el sem tudja képzelni milyen kezdetleges állapotok uralkodtak akkoriban. A velem egykorúak bizonyára emlékeznek még, hogy nem voltak aszfaltos utak, a köztereket felverte a gaz. Szomszédommal, Andor Mihállyal gyakran mondogattuk, hogy nem jó ez így, valamit tenni kellene. Persze abban az időben ez nem volt olyan egyszerű, hiszen még tanácsrendszer volt, nem lehetett az embernek csak úgy, a saját szakállára szervezkedni. Így aztán bementem az akkori tanácselnökhöz, Gigler Józsefhez és előadtam, hogy szeretnénk egy szervezetet létrehozni a falu szépítése, fejlesztése érdekében. Megkaptuk a hozzájárulást. Nem sokkal később Gruber Józsefet is megnyertük az ügynek – aki abban az időben tanácstag volt –, ő sokat segített, úgyhogy elkezdhettük a munkát. Harminc lelkes ember alakította meg akkor az egyesületet. Többségük ma is tag.
– Hány aktív tagot számlálnak ma?
– Körülbelül száz tagja van az egyesületnek. Ebből 30-40 ember aktívan részt vesz a munkában, ami abszolút hatékony működést biztosít.
– Amerre járunk a faluban, mindenütt ott a felirat: „Restaurálta, építette,.. a Faluszépítő Egyesület.” Hogyan valósult meg egy-egy munka? Ki döntött, hogy mi, mikor, hol és hogyan készüljön el?
– Eleinte kisebb munkákkal kezdtük. Felújítottuk Törökbálint már meglévő emléktábláit, és újakat is kihelyeztünk. Aztán már nagyobb munkák következtek. Például 1988-ban restauráltuk a Szent István szobrot és köré díszparkot építettünk. A terveket az egyesület mérnök tagjai készítették, és az egyesület választmánya és közgyűlése hagyta jóvá.
– Melyik megvalósult munkára a legbüszkébb?
– Nemigen tudok a sok közül egyet kiemelni. Szeretem a tereket, amelyeket sikerült megszabadítanunk a gaztengertől, és a lakosság kedvelt pihenőhelyeivé válhattak. Büszke vagyok arra, hogy az egyesület javaslata nyomán sikerült elérni, hogy az M0-s autópálya nyomvonala távolabb kerüljön a falutól. Így több hektár erdőt mentettünk meg a kivágástól. Többéves munkával rendbe tettük a Kálváriát. Kivágtuk az elvadult akácot. A még meglévő stációkat felállítottuk, a fülkékbe új domborműveket vásároltunk, a hiányzó keresztek helyére pedig újakat csináltattunk. A régi temetőben a kegyeleti park létrehozása, a Xavéri Szent Ferenc kápolna teljes felújítása szintén nagy léptékű, szép feladat volt, és sorolhatnám a többit is, amelyek a kezünk munkáját dicsérik. Ekkor figyelt fel ránk Ráday Mihály városvédő, aki televíziós műsorában többször is méltatta a tevékenységünket.
– Van olyan dolog, amit mégsem sikerült megmenteni? Amiről úgy érzi, hogy elveszett, és hogy hiányzik Törökbálint életéből?
– Nincs ilyen. Sőt. Sikerült sok már majdnem elfeledett szokást felelevenítenünk. Hiszen a városszépítő egyesület nem csak épít, de számos közéleti esemény szervezője is. A kezdeményezésünkre rendezték meg például újra a törökbálinti Anna-bált, az újszerű törökbálinti búcsút, szerveztünk kiállításokat, zenei programokat, például nemzetközi fúvósfesztivált, majálist stb. Jelentős részt vállaltunk a testvérvárosokkal, Süssennel, Bükkel, Soroksárral való kapcsolatépítésben is.
– Ahhoz, hogy egy-egy elképzelés megvalósuljon, a jó ötleteken és a lelkesedésen kívül pénz is kell. Hogyan tud az egyesület anyagi forrásokhoz jutni?
– Először is mindenki mindent társadalmi munkában csinál. Ki mivel tud, azzal járul hozzá a feladat megvalósításához. A mérnökök terveznek, aki követ tud faragni, az követ farag, aki a díszburkolat lerakásához ért, abban segít. Én például nagyon szeretek díszburkolatot rakni, szívesen veszek részt az efféle munkákban.  Persze vannak dolgok, amelyekhez mindenképpen pénz kell, olyankor jön a „kuncsorgás”. Az ember végigjárja azokat a cégeket vagy magánszemélyeket, akiknek érdekük lehet az adott feladat megvalósulása… és kér. Legtöbbször adnak is. Ezenfelül a személyi jövedelemadók felajánlott egy százalékából is jelentős összegre tettünk szert, ami évről évre nőtt. Csak a múlt évben tapasztaltunk némi visszaesést. Ennek az lehet az oka, hogy míg néhány évvel ezelőtt szinte csak pár civil szerveződés volt a faluban, mostanra viszont több mint félszáz különböző egyesület alakult. Persze ez egyáltalán nem baj. Szerintem csak az a település tud folyamatosan fejlődni, ahol a civil szféra is aktív és kiveszi a részét a munkából.
– Más törökbálinti egyesületekkel is együttműködnek? Ha jól tudom, a Kitelepítési Emlékmű is egy ilyen összefogás eredménye.
– Valóban. 2006-ban két másik egyesülettel összefogva sikerült emléket állítani a sváb lakosság kitelepítésének 60. évfordulójára.
– Ha jól sejtem, már elkészültek a további tervek is.
– Igen. Itt vannak a tervrajzok. Szeretnénk megépíteni a testvérvárosok oszlopát, méghozzá üvegbetonból, ami egy egészen különleges építészeti megoldás. Különben magyar találmány. Három oszlop jelképezné a testvérvárosainkhoz főződő barátságot, amelyekre a tervek szerint föl lenne vésve a testvérvárosok neve és pontos földrajzi távolsága Törökbálinttól.
– Végül szeretném megkérdezni, hogy most a városszépítő vagy faluszépítő az egyesületük helyes elnevezése. Nekem valahogy még mindig inkább a faluszépítőre áll rá a szám.
– Őszintén szólva a tagságunk nagy része is így van ezzel. De szerintem haladni kell a korral. Persze azzal, hogy sikerült meggyőznöm a tagságot, csak magamnak csináltam egy csomó pluszmunkát, hiszen a névváltoztatás rengeteg adminisztratív tennivalóval jár. Mégis úgy gondolom, ez a helyes kifejezés, és a tagság részéről a jó döntés.

Falu vagy város? Bármelyik legyen is, mindig akad benne munka azoknak, akik tenni akarnak érte, hogy szebb legyen. Fontos, hogy a sok segítő szándékú ember munkáját jól átgondoltan, átfogó tervek szerint kamatoztassuk. Így lehet a végeredmény egy egységes arculatú, színes, barátságos település, ahol mindannyian – őslakosok és újonnan betelepülők – jól érezzük magunkat. Nem mindegy, hogyan csináljuk, hiszen reméljük, „az unokáink is látni fogják”.