A Nap az utolsó házba ér. Ez a Halak jegye (február 22.–március 21.). A tél még erősködik, próbálja fitogtatni az erejét. Éjjelente fagyos markába zárja a kis madarakat. De egyre korábban jön a reggel, és a hátunkon már érezzük a Nap melegét. Még néhány nap, és teljes pompájában beköszönt a tavasz. Aki ilyentájt született, az általában elégedett a világgal. Mély emberszeretet jellemzi. Megértő és szolgálatkész, önzetlen és odaadó barát. Okos, és érzékenysége fogékonnyá teszi a művészetek iránt. Így aztán előfordul, hogy nem tud választani két hivatás közül, ezért mindkettőnek a mestere lesz.

Annabella

A Patak utcában bokáig ért a sár. A lucskos havat, ami az éjjel esett, már mindenki a csudába kívánta. Elteltek a téli hónapok, és nem volt egyetlen szép csendes havazással betakart este sem. A szánkók érintetlenül ültek a garázsban. Fönt, a legmagasabb polcon, ahová apa tette őket még tavaly tavasszal. A gyerekek, Juli, Bori és Gazsi anyával együtt a buszmegálló mellett, éppen a nedves fűbe törölgették a cipőjüket. Az utcában még mindig nem készült el a járda, és bizony nem volt könnyű átkelni a nagy pocsolyákon.
– Be sem engednek így minket – morgolódott anya. Látogatóba indultak a kórházba anya barátnőjéhez, akinek a napokban született meg a harmadik kislánya. Juli elgondolkozva nézegette sáros cipőjét. Látszott rajta, hogy nagyon töri a fejét valamin.
– Te anya! Mondd csak! Nagyon fáj, amikor egy kisbaba megszületik?
– Fáj. De ezt egy anya szinte azonnal el is felejti, amikor magához ölelheti újszülött kisbabáját. Nincs ehhez fogható érzés a világon.
– És nem féltél, amikor először kellett bemenned a kórházba, hogy én megszülessek?
– Persze kicsit féltem. De sokkal jobban vártalak, mint amennyire féltem. És ott volt velem apa és a doktor bácsi. Úgy éreztem, jó kezekben vagyok. És tudtam, hogy a legnagyobb csoda vár rám, ami egyáltalán az emberrel valaha megtörténhet…

Annabella édesanyja a szülőszoba ablakában állt. Előbb kifelé figyelt az utcára. Nézte a siető embereket. Vajon kik lehetnek? Hová indulnak ezen a fényes reggelen? Aztán az égen futó bolyhos felhőket követte a tekintetével, ahogy a szél tovasodorta őket az állatkert kopasz fái fölött. Már dagadoztak a rügyek. Még két hét és zöldbe borul a világ. Ekkor újra érezte a tompa, majd egyre erősödő fájdalmat a dereka táján. Most befelé figyelt. Ahogy a fájdalom erősödött, egyre gyorsabban vette a levegőt és számolta a másodperceket. Érezte, hogy nincs már sok hátra, hamarosan itt az idő. A fájdalom lassan enyhülni kezdett, de az emlékét ott hagyta, jelezve, hogy most már hamarosan újra visszatér.  Az édesanya elfordult az ablaktól és csöngetett a nővérnek. Egy óra múlva pedig apa boldogan ölelgette a nagy pokróc csomót, amelynek mélyéről egy aprócska kislány kukucskált kifelé a világra. Annabellának nevezték el az apai dédnagymama után. A név az idegeneknek talán kicsit divatjamúltnak tűnhetett, de később bebizonyosodott, milyen jól választottak, hiszen igazán jól illett a viselőjéhez. Repültek az évek, és Annabella gyönyörű aranyszőke leánykává cseperedett. Óvodás korában a szülei kicsit aggódtak is, hogy a sok dicséret, amit a külseje miatt kap ismerősöktől és idegenektől egyaránt, talán elbizakodottá teszi majd a kislányukat. De szerencsére erről szó sem volt. Annabellát nagyon jó természettel áldotta meg az ég. Kedves volt, figyelmes és szerény. Már alig várta hogy iskolába mehessen. Számára a tanulás nem küzdelem volt, hanem élvezet. Lehetőség, hogy egyre többet és többet ismerhessen meg a világból, ami körülveszi. Ügyesen rajzolt. És a nagymama még a keresztszemes hímzésre is megtanította. De a legjobban mégis azt szerette, ha a lecke végeztével leülhetett a zongorája mellé. A zene elvarázsolta, és nem esett nehezére a gyakorlás sem. Bár mindenki szerette, a tanárai és a diáktársai egyaránt, mégsem tartozott az úgynevezett népszerű lányok közé. Ennek talán az volt az oka, hogy nem tudta és nem is akarta magát előtérbe tolni. Nem vágyott ilyen népszerűségre. Az általános iskolát és a gimnáziumot is kitűnő eredménnyel végezte. Pályát kellett választania. Már hosszú ideje tudta, hogy mit szeretne csinálni. Amikor az egyik kedves barátnőjének súlyos betegségben meghalt az édesanyja, elhatározta, hogy orvos lesz és gyógyítani fog. Fel is vették az orvosi egyetemre, és mint mindig, ott is teljes odaadással készült a hivatására. Egyetlen dolog árnyékolta csak be a boldogságát. Beleszeretett az egyik évfolyamtársába. Először úgy tűnt, lesz is valami a dologból. Péter csinos és okos fiú volt, és bár minden ujjára több lány is jutott volna, ő mégis a csendes, visszahúzódó Annabella iránt kezdett érdeklődni. Sajnos ez nem tartott sokáig, és Annabella szomorúan látta, hogy a fiú hamarosan az egyik „menő” lány mellett kötött ki. Keserű hetek voltak, de aztán jött a vizsgaidőszak, és szerencsére már nem volt idő a szomorkodásra. Az állandó tanulás mellett pedig ott volt még a zongora is, amelytől Annabella nem tudott elszakadni. Ha fáradt volt, ha el volt keseredve, ha öröm érte, a lelkében felgyülemlett feszültséget mindig le tudta vezetni, ha a fekete-fehér billentyűkhöz ült. Harmadéves volt az egyetemen, amikor az első koncertfelkérését kapta. Mire a kezébe vehette újdonsült orvosi diplomáját, a város zenei életének is ismert és nagyra becsült alakjává vált. Sokszor kérdezték tőle, hogyan tud mindkét helyen ilyen tökéleteset nyújtani. Csak szervezés kérdése – válaszolta mindig mosolyogva. Kutatóorvos lett. Több súlyos betegség új gyógymódjainak kifejlesztése fűződött a nevéhez. Közben pedig mindig zenélt és koncertezett is. Csak egyvalamire nem jutott ideje, a férfiakra. Bár sokan udvaroltak neki, mégsem ment férjhez soha. Talán Péter élt még az emlékeiben? Vagy a zsúfolt napirendbe egyszerűen nem fért bele egy házasság? Ki tudja? Mindenesetre sohasem volt magányos. Mindig ott voltak az újabb gyógyításra váró betegek és a megtanulásra váró zongoradarabok… Teljes volt az élete…

A kisbaba gyönyörű volt. Csendesen szuszogott a kis „bevásárlókocsiban” amelyben anyukája az ablakhoz tolta, amely a baba-mama szobát a látogató folyosótól elválasztotta. Juli, Bori és Gazsi orrukat az üveghez nyomva csodálták a kis csöppséget. Tökéletes volt. Juli úgy érezte, most már kicsit jobban érti, miért is felejtik el az anyukák olyan gyorsan a szülés fájdalmát. Ebben a pillanatban nem tudta elképzelni, hogy valaki gyerekek nélkül is boldog lehet. Vagy mégis? Ezen gondolkodott, amikor este hazafelé zötyögtek a buszon. Az égen hideg szél kergette a felhőket, de Juli érezte, hogy a tavasz feltartóztathatatlanul közelít. A felhők mögül pedig ki-kibukkant a Hold, és vele néhány fényes csillag: a Halak jegye.