Jótékonysági vásár

December 14-én a Munkácsy Mihály Művelődési Házban második alkalommal rendezték meg a karácsonyi jótékonysági vásárt. Az eseményt megelőzően három alkalommal is lehetőségük nyílt a segítő szándékú tükörhegyi lakosoknak, hogy adományikat átadhassák a Kastély utcai missziós házban. Így gyűlt össze az a rengeteg holmi, amit a vásáron aztán megvételre kínáltak fel, a befolyt összeget pedig jótékonysági célokra fordították. Az esemény megálmodója, szervezője, motorja Mayer Anna tanár, keramikusművész, aki öt éve költözött Tükörhegyre. Ausztriából jött haza, ahol tizennyolc évig élt a családjával.

– Egy ilyen vásár megszervezése és lebonyolítása rengeteg munkával, utánajárással jár. Mi indított rá, hogy belevágj?
– Nem ez az első ilyen vásár, amit szerveztem. Ausztriában komoly hagyománya van a jótékonykodásnak, volt alkalmam tapasztalatot szerezni. Nagy szegénységben nőttem fel. Fiatal felnőttként is mindenért magamnak kellett megküzdenem. Aki szegény családba születik, nagy hátránnyal indul az életben. De mindenki előtt van lehetőség, hogy felküzdje magát. Tanulni kell, és ki kell tartani. Sokaknak sikerül. És mindig vannak, akik segítenek. Az én életem úgy alakult, hogy most már én adhatok támaszt másoknak. Erős keresztény hitem is segít abban, hogy megtaláljam az utat.
Amikor öt éve ideköltöztünk, azonnal hozzáláttam, hogy megismerjem az új otthonunkat. Nyitott természetű ember vagyok. Elmentem a templomokba, érdeklődtem, milyen közéleti egyesületek, szervezetek működnek, ahol esetleg szükség lehet rám. 2007-ben karácsony előtt elmentem a Tükörhegyi Közéleti Egyesület közgyűlésére. Örültem, hogy van a tükörhegyieknek is olyan civil szerveződésük, ahol közösen tevékenykedhetünk a lakóhelyünk érdekében. Éreztem egyfajta feszültséget a Tükörhegyen élők és az Ófalu lakossága között. Gondoltam, itt az ideje, hogy megmutassuk, igenis fontos nekünk a falu, és mi is tudunk tenni érte. Ezzel a gondolattal kezdtem el szervezni a vásárt.
– Szívesen adakoztak az emberek?
– Voltak nagyon jó tapasztalataim, és persze szomorúak is.  Eleinte nehezen ment a dolog. Végigjártam a házakat és becsöngettem, hogy elmondjam, mit szervezünk, és a segítségüket kértem. Sokan szívesen fogadtak, de volt olyan is, aki elzavart. Kaptunk sok szép, értékes felajánlást, és persze olyasmit is, amit sajnos csak kidobni tudtunk. Végül is sikerült megrendezni a vásárt. 265 ezer forint gyűlt össze, amit az anyaotthon lakói között osztottunk szét. Akkor 24 tükörhegyi család adakozott. Az idén ez a szám már 52-re nőtt, és a befolyt összeg is magasabb volt, több mint 344 ezer forint. Megkerestünk több törökbálinti szervezetet, és ezt a pénzt az ő ajánlásuk alapján december 22-én a Kastély utca 10. szám alatti missziós házban osztottuk szét a rászorulók között. A vásár szervezése során ismerkedtem meg Urbán Erikával és Csokonáné Vízkeleti Ildikóval. Nekik, hozzám hasonlóan, szívügyük a nehéz sorsú emberek megsegítése.
– Így visszatekintve mit gondolsz, hogy fogadták a törökbálintiak ezt az új kezdeményezést?
– Azok, akiknek szükségük volt a segítségre, nagyon örültek. Úgy gondolom, jól jártak azok is, akik vásároltak, hiszen nagyon kedvező áron juthattak hozzá sok dologhoz, amire szükségük volt. Azt viszont szomorúan tapasztaltam, hogy a politika még egy ilyen szép ünnep fényét is megfakíthatja, mint egy karácsonyi jótékonysági vásár. Én nem vagyok tagja egyetlen pártnak sem, és nem politizálok. Úgy gondolom, elég, ha megtalálom a lehetőséget, hogy segítsek másokon, és ennek érdekében szívesen kapcsolódom közösségi szerveződésekhez, függetlenül azok politikai irányultságától. Egy szép piros alma egyformán fénylik mindkét oldal számára, függetlenül attól, hogy ki tette az asztalra, és együtt kellene odaadni annak, aki rászorul. Sajnos úgy érzem, ezt nem értik egyik oldalon sem. Az idén ez az érzés csepegtetett egy kis szomorúságot a karácsonyi készülődésbe. Volt egy pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy soha többé… De már elmúlt. Erős a hitem. Szerencsés vagyok, mert fantasztikus családom van. A férjemtől és a gyerekeimtől is rengeteg támogatást kaptam. A segítségre szükség van, és ma már azon töprengek, hogy a következő vásáron mit kell majd másképp csinálnunk…