Somogyi Árpádot azért kerestem fel a műhelyében, hogy bemutassam azt az embert, aki a legrégebben javítja Törökbálinton a televíziókat és rádiókat. De beszélgetésünk alatt kiderült, hogy a mester több mint műszerész: Magyarországon a szakma legjobbjai közé tartozik, gyűjteményei és szakmai tudása egyedülálló az országban.

– Előzetes beszélgetésünkben elmondta, hogy – kis túlzással – előbb foglalkozott villamossággal, mint hogy beszélni tudott volna. De még nem volt iskolás.
– Az egész úgy kezdődött, hogy gépészfoglalkozású apám szabadidejében rádiókat barkácsolt, és ő fertőzött meg a rádiótechnika szeretetével. Tulajdonképpen négyéves koromtól már „villamossággal” játszom. Ez később foglalkozásommá, szenvedélyemmé vált. Az első televíziómat például 1958-ban, 14 évesen javítottam.
– Ki bízta meg a javítással?
– Már az általános iskolában is inkább a rádiótechnika érdekelt, mint a történelem. Gyakran vittem be az iskolába alkatrészeket, és az órákon ezekkel foglalkoztam, amiből gyakran problémáim adódtak. Az utcabeliek nagy örömömre már tizenéves koromban hozzám hozták az elromlott rádióikat, amelyek meggyógyításáért legtöbbször csokit kaptam. Szakmai pályámat egy törökbálinti rádiósmesternél, Csákvári Istvánnál kezdtem, ahol szinte családtagként fogadtak. Felvett tanulónak, ugyanis engem már alkalmazni is tudott. Behoztak a műhelybe egy televíziót, és mivel egyedül voltam ott, szétszedtem és megjavítottam.
– 1958-ban még csak nagyon kevés háztartásban volt televízió.
– A községben akkor öt vagy hat tévé volt.
– Hol tanulta a szakmát?
– A gyakorlat mellett a 29. számú ipari tanuló iskolában. Ennek elvégzése után az Orion rádió-televízió gyárba mentem dolgozni, de a műszaki igényemet nem elégítette ki a televízió-technika, ezért átmentem a BHG híradástechnikai vállalathoz, ahol a kísérleti osztályra kerültem. Itt töltöttem 33 szép évet 1995-ig, a cég megszűnéséig. Ezzel párhuzamosan igyekeztem Törökbálint lakosainak igényét kiszolgálni a tv, videó, dvd és a szórakoztatóelektronika egyéb területén.
– Egyre-másra jönnek ki az újabbnál újabb fejlesztések. Hogyan lehet a korral haladni?
– Folyamatosan képezem magam, járatok szakfolyóiratokat, ezeket folyamatosan olvasom, és továbbképzésekre is járok. Ma már itt van a plazma, az lcd-televízió és kopogtat az OLED (Organic Light-Emitting Diode, vagyis szerves fénykibocsátó dióda – szerk.).
– Ha jól tudom, rádióamatőrködik is.
– Igen. Ez szép szenvedély, összeköttetéseket létesíteni rádióamatőrökkel öt-, tíz- vagy húszezer kilométeres távolságból. Vannak, akik megkérdezik, hogy miért érdekes ez, hiszen ezt a telefonnal is meg lehet tenni. Nekik azt szoktam válaszolni, hogy halat is lehet boltban venni, mégis sokan horgásznak. Magyarországon kb. kétezren vagyunk amatőrök (Németországban ez a szám 60 ezer, az Egyesült Államokban pedig 800 ezer). A rádióamatőr-hobbihoz kapcsolódik a professzionális rádiók gyűjtése. Ezek a készülékek csodálatos mérnöki alkotások, amelyekben ugyanúgy el lehet gyönyörködni, mint egy Munkácsy- vagy Rembrandt-festményben. A nyugati világban ez a szenvedély 1918 óta létezik, nálunk húsz éve. Európában egy holland rádióamatőrnek van a legnagyobb gyűjteménye, kb. 1800 darab. Magyarországon nekem van a legnagyobb gyűjteményem professzionális rádiókból. Ezenkívül tagja vagyok a tíz éve megalakult nosztalgiarádió-gyűjtők klubjának, ilyen rádióból is közel negyven darabom van.

– Mi az a professzionális rádió, és kik használják ezeket?
– A professzionális rádiót a hivatalos rádiókommunikáció területén használják. A legnagyobb felhasználók a hadseregek, de a civil szférában is alkalmazzák (például repülés, hajózás, távirati irodák, meteorológia, külügyi szolgálatok, posta stb.).
– Javít ilyen készülékeket?
– Azon kevesek közé tartozom, akik ilyen készülékek javításával és felújításával foglalkoznak. Ehhez a munkához magas színvonalú műszerparkra van szükség, amely a lakossági szolgáltatásban is színvonalasabb munkát eredményez.
– A nap 24 órájából mennyit foglalkozik a hivatásával?
– Körülbelül húszat.
– Hogy viseli a családja?
– A feleségem így ismert meg, elfoglaltságom miatt sok családi feladat hárul rá. Két fiam van, a nagyobbik a jogi pályát választotta, a kisebbik elektronikai foglalkozást, jelenleg egy informatikai főiskolára jár.
– Ha egy fiatal elolvassa a cikket, és kedvet kap ehhez a szakmához, mit mondana neki?
– Ezt a szakmát csak azoknak ajánlom, akik elhivatottságot éreznek iránta. A továbbképzéssel sok, fáradságos órát kell eltölteni. Én kötelességnek érzem a lakosság szolgálatát, ugyanis a 60-as, 70-es években egyedül voltam a településen. Este tizenegykor mentem ki tévét szerelni, mentem betegen és karácsonykor is. Ma már többen vagyunk a városban, de ezt egyedül nem is bírnám.
– Foglalkozik fiatalok képzésével?
– Hivatásszerűen erre már nincs időm, de a nyári szünetekben az ismeretségi körből jönnek hozzám gyerekek, akiknek szívesen segítek.
– Meddig lehet csinálni ezt a munkát?
– Kisiparos volt az apám és a nagyapám is, ilyen környezetben nőttem fel. Megtanultam tőlük, hogy az elvállalt feladat kötelezettségekkel jár. A 60-as évek óta vagyok ismert a településen, jól érzem magam ebben a foglalkozásban, és remélem, még sokáig bizalommal fordul hozzám Törökbálint lakossága.