Lovak és emberek

Egy kis könyvet lapozgatok. Igaly Diána és Hadik Gyula néz rám a címlapról. Diána képének aláírásán még „csak” világbajnoki címe szerepel. És a többi kép. A felújított Walla villa, a Cora vadonatúj korában, a Glaxo frissen átadott irodaháza… Törökbálint Krónikája 1990–1998.  Olvasgatom a kronológiát, és sorra eszembe jutnak a képek a saját életemből.

1990. március 25. – az első szabad országgyűlési választás első fordulója. 1991 – zenés délutánok a Dióskertben. 1992 – a Schöller-Budatej gyár hivatalos átadása. 1993–1995 – a csatornahálózat kiépülése. Gyilkosság áldozata lett dr. Pelsőczy Ferenc prépost plébanos. A Cora áruház alapkőletétele. 1996 – dr. Elek Sándor polgármester megkapja a Magyar Köztársaság Érdemkeresztje arany fokozatát. 1997 – megyei másodosztályban bajnok lett a TTC focicsapata. Átadják a vasút melletti zajvédőfalat. 1998 – Igaly Diána világbajnok lett Barcelonában. A Német Nemzetiségi Közösségi Ház átadása….  Mintha tegnap történt volna. Néha pedig olyan távolinak tűnik. Egy biztos: nagyszerű, lelkesítő évek voltak. Tele tenni akarással, fejlődéssel, lehetőségekkel. Ezalatt a nyolc rendkívüli év alatt dr. Elek Sándor volt a polgármester Törökbálinton. Őt látogattuk meg erdőszéli házában, és kérdezgettük az emlékeiről és terveiről…
– Hogyan szólíthatom?
– Hát… lódoktornak! Tudja, nekem még ma is mindenem a ló. Húsz éve, hogy megalapítottuk a Magyar Lovas Kört. Már csak én élek az alapítók közül. Sajnos már egyedüli vagyok az országban azok közül is, akik a híres tisztképző iskolában, Örkénytáborban (1950) kaptak kiképzést. A múltam e része is kötelez, valamint az, hogy ebben az időben öttusáztam.
– Olvastam valahol, hogy amikor megválasztották polgármesternek, egy barátja azt kérdezte öntől: „Aki ért a lovakhoz, mi a fenének foglalkozik emberekkel?” Nem bánta meg, hogy szeretett hivatását, az állatorvosi munkát, ha csak részben is, de fel kellett adnia?
– Nem voltam rákényszerítve, hogy ezt tegyem. De tenni akartunk a faluért, és a barátaim arra kértek, vállaljam el a jelöltséget. Szerencsém volt, hiszen az első szabadon megválasztott képviselő-testület tagjai egytől egyig nagyszerű, a közért tenni akaró emberek voltak. Megválasztásomkor leszögeztem, addig vállalom a megbízatást, amíg pártpolitikától függetlenül, a falu érdekében tevékenykedhetem. Ezt mindenki tiszteletben is tartotta. Azt hiszem, ennek köszönhető, hogy két cikluson keresztül együtt tudtunk dolgozni a választmányi tagok többségével, és nagy dolgokat sikerült megvalósítanunk.
– Most is követi a közélet eseményeit?
– Sajnos mostanában betegeskedem. Az orvosom szerint a környezeti ártalmak sokat rontanak az állapotomon. A tv-nézést is ezek közé sorolja, teljesen igaza van. Így aztán mostanában inkább megkímélem magam a bosszankodástól. Persze azért a lényeges dolgokról tudomásom van, és nagyon elszomorít az ország mai helyzete. És attól tartok, hogy hamarosan lesz még rosszabb is.
– Azt látom, hogy így sem unatkozik. A karámban ott szaladgál Dani, a ló, csacsi barátjával egyetemben. A kapun Nimród, a vizsla engedett be, az ablakban két „szolgálati” cirmos kukucskál befelé, amíg egy kis tacskó mérgesen meg nem kergeti őket. Egy délceg kakas is feszít a kertben, tyúkjait terelgetve. A füvön pedig három gyönyörű magyar kacsa döcög. Micsoda udvartartás!
– És akkor a rackajuhaimat még nem is látta! Most éppen nászúton vannak, de néhány nap múlva visszahozzák őket. Világéletemben nagyon szerettem az állatokat. A kecskeméti tanítók gyermekeinek árvaházában, ahol szüleim halála után, nyolcéves koromtól nevelkedtem, mindenkinek kellett valami munkát vállalnia a ház körül. Én azonnal a csacsi gondozását és a kutyák etetését választottam. Árvatestvéreim ekkor neveztek el Kutyusnak, és Raksányi Gellért színművésszel azóta ketten lettünk „Kutyusok”. Azóta is mindig voltak állataim. Amikor a Hortobágyon körállatorvos voltam, volt egy barátom és társam, GERGELY, a lovam. A tanyasi pásztorok tudták, hol áll, s ha éjszaka jöttek értem, csak úgy zörgettek be, hogy „Doktor úr, a Gergelyt már felnyergeltem, tessék jönni, mert nem tud megelleni a tehenem!” Abban az időben szinte csak lóval lehetett közlekedni azon a vidéken.

Dinasztia

– Nagy telek lehettek arrafelé.
– Meghiszem azt! Egyik évben karácsony előtt a Miskolcon tanuló gyerekek jöttek haza a téli szünetre. A mezőcsáti állomásra érkeztek, ami úgy tíz kilométerre van Ároktőtől. Elindult értük egy lánctalpas, zárt utánfutóval, és egy könnyű szánkó, hogy figyelmeztesse őket, nehogy elinduljanak gyalog hazafelé. Egy idő múlva a szánkó, miután kétszer felborult a hófúvásokon, dolgavégezetlenül tért vissza. Elindultunk Gergellyel. Érezte, hogy sietnie kell, nem kellett nógatni. A magas hófúvásokba nagy ugrásokkal vetette bele magát, ha nem tudott tovább ugrani, a szügyével tolta a havat. Nincs még egy ló, aki ilyen útviszonyok között ezt a távot így megtette volna. Egy másik télen, ha jól emlékszem 1962-ben, egy tíz kilométerre lévő tanyára hívtak. Odafelé a gazda mutatta az utat, mert a nagy hóban alig lehetett látni, és át kellett kelnünk egy kanálison, amin csak egy fahíd vezetett keresztül, nem messze a gátőr házától. Sikerült két szép kis ikerborjút a világra segítenem. Aztán hazafelé indultam, de úgy eltévedtem, hogy egy óra múlva újra ugyanannál a tanyánál lyukadtam ki. Újra nekiveselkedtem az útnak, de most már a vezetést átadtam Gergelynek. Azonnal érezte, hogy most már rajta áll, hazaérünk-e valaha. Aztán csak mentünk, fogalmam sem volt, hol vagyunk. De egyszer csak meghallottam, ahogy a ló patái feldobognak a fahídon. Tudtam, hogy ötven méterre ott a gátőr háza valahol, de a hófúvásban semmit sem lehetett látni belőle. Ma sem értem, hogyan talált oda. Csodálatos ló volt.  Megérdemli, hogy csupa nagybetűvel írják a nevét.
– A kandalló előtt egy kartondobozból már a karácsonyfadíszek kukucskálnak. Adventben vagyunk. Ha egy kis üdvözlőkártyát tehetne minden törökbálinti karácsonyfa alá, mit írna rá?
– Én szeretem az embereket. Ha jóakarattal fordulnak hozzám, szívesen segítek ismerősnek és ismeretlennek egyaránt. Azt szeretném, hogy a karácsony a béke, a boldogság és a család ünnepe legyen. Ahogy látja, már készülődöm. A Mikulás is előkészítette már a csokikat meg a virgácsokat a két unokámnak, a 14 éves Zsófiának és Sanyikának, aki most lesz másfél éves. Ő már a negyedik az Elek Sándorok sorában. Az a nyolc év, amíg polgármester voltam Törökbálinton (1990–1998), nem múlik el nyomtalanul az életemből, és Törökbálint történetéből sem.

Dr. Elek Sándornak ma is egy fél napba kerül, ha lemegy a postára bedobni egy levelet. Hiszen minden sarkon meg kell állni, váltani egy szót a sok baráttal, ismerőssel. Mindenkihez van egy jó szava. Bár nem vesz részt a közéletben, azért jól tudja, mi minden történik a faluban, és biztos vagyok benne, hogy rajtunk tartja a szemét. Szükségünk is van rá. Betegségéből mielőbbi felgyógyulást kívánunk neki. Reméljük, hogy családjában és népes állatseregletében sok örömét leli ezután is!