Április 21. és május 20-a között születtél? Ez a Bika jegye! A Bika csendes, magába forduló természetű. Szereti a feladatait jól elvégezni, és örül az eredményeinek. Erős, és megbízható, lehet rá számítani…Vigyáz a tárgyaira, néha talán túlságosan is félti őket, ezért nem szívesen adja kölcsön másoknak…

A bankár

A május meghozta a meleget. A naptárba Anya nagy betűkkel írta be, hogy SANYI BÁCSI NEVE NAPJA, meg hogy BANK.
– Anya! Ki az a BANK? – kérdezte Julika, mert azt, hogy Sanyi bácsi kicsoda, azt jól tudta.
– Az nem kicsoda, hanem micsoda! – nevetett Anya. – Tudod, az egy olyan hely, ahová pénzt lehet betenni, meg kivenni és kölcsönadni, meg kölcsönkérni.
– Odamennek az emberek, és egymásnak kölcsönadják?
– Nem. A bankokban ott vannak a bankárok. Azok olyan bácsik meg nénik, akik jól értenek a pénzhez. Mi odaadjuk nekik, amire éppen nincs szükségünk, ők meg befektetik.
– Hova fektetik be? Az ágyba?
– Nem. Kölcsönadják valakinek, akinek szüksége van rá. A kölcsönért fizetni kell, ez a kamat. Az egyik részét mi kapjuk, a másikat meg a bank. Így amikor visszakapjuk a pénzünket, az több lesz, mint amit eredetileg betettünk. Mi is kérhetünk kölcsönt, de akkor nekünk kell többet
visszafizetni, mint amennyit eredetileg kaptunk.
– Aha. Értem – mondta Julika, pedig nem igazán értette.
– Különben ma magad is megláthatod milyen is egy bank, mert be kell mennünk néhány dolgot elintézni.
Úgy is lett. Juli először nagyon örült, hogy megnézhet egy ilyen komoly helyet, de amikor már vagy fél órája vártak a sorukra, már nem volt annyira lelkes. Nem is volt valami érdekes hely. Semmi látnivaló, csak sok asztal, és nénik meg bácsik, akik állandóan számoltak.
A kicsik, Julika testvérei is kezdtek már nyűgösködni. Borika fel-alá szaladgált, Gazsi pedig odatotyogott az egyik asztalhoz, és a telefon zsinórját kezdte húzogatni. Az asztalnál ülő szigorú tekintetű bácsi mérgesen mordult rá.
– Nem engeded el azonnal! – Gazsi ijedten kapta el a kezét, aztán keserves sírásra fakadt. – Nem is értem, miért kell gyerekeket a bankba cipelni! Csak rendetlenkednek itt, és zavarják a munkát! Csoda, ha elrontok így valami számolást? – Eközben Anya már a hüppögő Gazsit vigasztalta, és csendesen szólt a zsörtölődő bankárhoz:
– Elnézést uram, ha megzavartuk a munkájában. Tudja, mi is szívesebben lennénk otthon a kertünkben a Patak sétányon. A gyerekeknek pedig muszáj velem jönniük, hiszen senki sincs, aki otthon vigyázna rájuk.
A kicsik leültek Anya mellé a padra, és most már csendben voltak.
– Miért olyan gonosz ez a bácsi? – kérdezte Borika.
– Nem biztos, hogy gonosz. Lehet, hogy fáradt, hogy melege van, és túl sok a munkája, ezért ilyen morgós. Sőt lehet, hogy talán valamiért szomorú.
– Szomorú? – Julika csodálkozva nézte a bácsit az asztal mögött, s most már nem is haragudott rá, amiért az előbb megríkatta a kistestvérét. Inkább sajnálta egy kicsit. Igen – gondolta magában – ez a bácsi szomorú. A ráncok a homlokán, az összehúzott szemöldök, a borús tekintet…
– Vajon mi baja lehet?
– Ezt nem tudhatom kicsim, de ismertem egyszer egy embert, aki nagyon hasonlított hozzá…
– Ki volt az? Meséld el!
– Igen, légy szíves meséld el! – kérlelték most már a kicsik is. A lányok kétoldalról közrefogták Anyát, aki ölében Gazsival ott ült a padon a bankban. Hosszan nézte a bankár bácsit az asztal mögött, de akit most látott, nem az az ember volt, aki az előbb úgy ráijesztett Gazsira. Nem. Ez a bácsi egy másik városban élt, de ő is naphosszat ült a bankban az asztala mögött, és számolt…

Aradi Sándor – így hívták a bácsit, de mindenki Aradi úrnak szólította. Aradi úr összevont szemöldökkel nézegette a naptárát az asztalon. Sándor – ez állt a lap tetején, és Aradi úr szomorúan vette tudomásul, hogy ebben az évben is eljött a névnapja, ami a születésnapja is volt egyben. A szülei – ki tudja miért – a Sándor nevet adták neki, pedig pont azon a napon született, amikor a Sándorok a névnapjukat ünneplik. Ez elég buta dolog volt, tekintve, hogy amíg legalább kétszer egy évben mindenkit megünnepeltek – a neve napján és a születése napján –, addig neki csak egy nap jutott. Igaz, a szülei ebből az egy napból sem csináltak túl nagy ügyet, így aztán Aradi Sándor idővel hozzászokott, hogy őt nem ünnepli senki. Az iskolában jó tanuló volt, tehetsége volt a számokhoz, így hát bankárnak tanult. Aztán dolgozni kezdett, de sohasem voltak igazi barátai. Nem is nősült meg, gyerekei sem születtek. Azért ne gondoljátok, hogy teljesen boldogtalan volt. A bankban jól keresett, és a pénzt gondosan félretette. Amikor aztán már jó sok összegyűlt, épített magának egy kis házat a város szélén, és köréje egy csodálatos kertet ültetett. Ez a kert lett az ő igazi barátja. Napközben ült az irodában, és csak számolt és számolt. De délután, amikor végre hazaért, gyorsan átöltözött és már szaladt is a kertjébe. Néhány év múlva, amikor a beültetett növények már szépen megnőttek, a kert igazi remekművé vált. Körben, a kerítések mentén magasabb növésű fák és cserjék takarták el a kíváncsi szemek elől. Beljebb takaros kis bokrok guggoltak itt is, ott is, és körben, az ágyásokban ezernyi színes virág hajladozott. Az egész olyan volt, mint valami színpompás élő bölcső. Amikor Aradi úr éppen nem a bankban dolgozott, akkor a kertjét ápolta. Nem tagadott meg magától semmit. Szerette a szép ruhákat, a finom ételeket, a zamatos italokat, és alapjában véve elégedett volt az életével.
Egy napon, amikor éppen a cíniaágyást gyomlálta, egyszer csak hangos kutyaugatást hallott az utcáról. Aztán hirtelen kicsapódott a kertkapu és szinte bevágódott rajta egy kisfiú. Olyan tízéves forma gézengúznak látszott, mint azok a gyerekek, akik ott laktak az utcában, és mindig lármáztak, meg botokkal csattogtak a kerítésen. Ezt a fiút azonban nem ismerte. A kis jövevény zihálva állt a csukott kapunak támaszkodva, amely mögött a kutya még mindig kitartóan csaholt. Próbált nyugalmat erőltetni magára, de szemeiben ijedtség vibrált. Aradi úr is meglepődött a fiú felbukkanásán, meg azon, hogy elfelejtette kulcsra zárni a kertkaput. Most aztán mihez kezdjen ezzel a gyerekkel?
– Jó napot kívánok Uram! – szólalt meg most a kis betolakodó, és Aradi úr elcsodálkozott, milyen illemtudó a kisfiú.
– Elnézést, amiért így berontottam, de sajnos nézeteltérésem támadt egy kutyával. Megpróbált egy darabot kiharapni a nadrágomból, így hát jobbnak láttam, ha visszavonulok.  Aradi úr csak nézte a fiút, és nem tudta, mit is gondoljon. Ez a gyerek más volt, mint a többi, akit eddig ismert. A szemében komolyság és egy kis szomorúság bujkált, s a beszéde is olyan furcsán felnőttes volt.
– Hogy kerülsz ide fiam? Itt laksz az utcában?
– Ó nem! Nem itt. Egy kollégiumban lakom a városban, a Fő téren. Az igazság az, hogy egy kicsit eltévedtem. A piacról tartottam hazafelé, de a buszon elbámészkodtam. Amikor észbe kaptam már rég elhagytuk a megállót, ahol le kellett volna szállnom. Éppen az ellenkező irányba tartó buszok állomását kerestem, amikor ez a harcias eb belém botlott.
– Na, fiam akkor várnod kell még egy kicsit, mert ez a busz csak egy óra múlva jön visszafelé. A megállója itt van a szomszéd ház előtt.
–Ó! Az bizony baj. Rózsa néni biztosan aggódni fog, ha nem érek haza időben.
– Ki az a Rózsa néni?
– A nevelőnk. Tizenketten vagyunk a keze alatt, de úgy szeret mindannyiunkat, mintha a saját gyerekei volnánk.
– És a szüleid hol élnek?
– Nekem nincsenek szüleim. Talált gyerek vagyok. – A fiú barna szeme mintha most még egy árnyalattal sötétebbé vált volna, és Aradi úr már sajnálta, hogy kíváncsiskodni kezdett.
– Ha gondolod, telefonálhatsz a kollégiumba, hogy ne aggódjanak miattad. A buszt pedig megvárhatod itt is.
– Igazán köszönöm. Ha telefonálhatnék, az nagyon jó lenne, de nem akarom tovább zavarni. Jó lesz nekem a megállóban is…
– Jól van. Gyere csak gyere. Telefonálunk, aztán majd meglátod… Bementek a házba, és a fiú félszegen nyúlt a telefon után. Röviden és érthetően beszélt, és láthatóan megnyugodott, amikor letette a kagylót.
– Nagyon köszönöm … uram.
– Aradi a nevem. Aradi Sándor.
– Igen. Még egyszer köszönöm a kedvességét. Ó! Én meg elfelejtettem bemutatkozni! A nevem Őszi Marci.
– Milyen szép neved van.
– Köszönöm. A kórházban az ápolónők neveztek el így. Őszi, mert egy őszi napon találtak egy kosárban egy kapu alatt, és Marci, mert éppen Márton napja volt.
– Nahát! Akkor neked is éppen egy napra esik a születésed és a neved napja!
– Miért? Magának is?
– Úgy bizony! Pont ma vagyok negyvenéves.
– Akkor az Isten duplán éltesse! – nevetett Marci, és Aradi úr vele nevetett, s közben olyan furcsán érezte magát. Csak amikor újra csend lett, akkor döbbent rá, hogy évek óta ez volt az első kacagás ebben a házban. A hirtelen beállt  csend hosszúra nyúlt, a kisfiú szedelőzködni kezdett.
– Hát… Még egyszer mindent köszönök…
– Várj csak! Nem vagy éhes? Nem kínálhatnálak meg valamivel?
– Nem, köszönöm. Nem akarok a terhére lenni. Még egy fél óra és itt a busz. – Aradi úr nem tudta megmondani, mi volt az, amit most érzett, de azt pontosan tudta, nem akarja, hogy ez a fiú most kilépjen a házból, és egyben az életéből is.
– Akkor legalább a kertemet nézd meg! – mondta hirtelen ötlettel. El is csodálkozott magán. Hiszen a kert a mindene volt. A titka, a kincse, amit eddig még senkinek sem mutatott meg. De a fiú szemében érdeklődés csillant, és ez jól esett az öreg bankár-kertész szívének. Valaki kíváncsi a kertjére! Rajta hát!
–Tudja, a kollégiumban csak egy lekövezett udvar van. A parkba járunk, ha egy kis zöldet akarunk látni. Mindig irigyeltem is egy kicsit azokat, akiknek saját kertjük van.
A következő fél óra mindkettejük számára boldog öntudatlanságban telt. Önfeledten csodálták a liliomok, íriszek, tulipánok ezernyi árnyalatát, a galagonyabokor csipkés leveleit. Aradi úr meglepődött, hogy városi gyerek létére Marci milyen sok növényt ismer. Mindketten mintha álomból riadtak volna, amikor meghallották a szomszéd utcában a busz pöfögését. Marci kapta a táskáját, futva búcsúzott, és már el is tűnt. Aradi úr még látta, ahogy felugrott a busz hátsó lépcsőjére, aztán az ajtó becsukódott mögötte. Csak állt, és nem értette, mi is történt valójában. Aztán bement, becsukta maga mögött a kaput és nekitámaszkodott. Pont úgy, mint egy órával azelőtt a kis hívatlan vendég. Tekintete végigjárta a kertet, a házat. Igen. Semmi sem volt a régi. A bojtos gyöngyvessző füzérei szomorúan hajtották le fejüket, a dáliák tűzpiros virágai elfordultak tőle. Hiába volt már mindez gyönyörű és tökéletes, nem volt senki, akinek megmutathatta volna… Az egyetlen ember, aki valaha is megértette őt, egy tízéves kisfiú, most a buszon zötyög befelé a városba, és ő sohasem látja többé. Hirtelen ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy a busz után rohanjon, és az utasok között megkeresse az ő kis barátját. Ha megtalálná, megkérné, hogy máskor is jöjjön el hozzá. De a busz már messze járt, és Aradi úr nyugalmat parancsolt magának. És mint annyiszor az életben, most is sikerült úrrá lennie magán. Hiszen csak egy kisfiú volt. Egy árva gyerek.
Másnap, ugyanúgy mint már annyiszor, elment dolgozni. De a számok mintha megbolondultak volna… Semmi sem akart sikerülni. Aztán eljött a délután. – Nem baj! Majd a kertben rendbe jön minden – bíztatta magát, de nem így lett. Bármihez is fogott, mindenről Marci jutott az eszébe. Be kellett látnia, hogy nem tud ugyanúgy élni, mint azelőtt. Megszerette ezt a komoly, csendes kisfiút, és szüksége volt rá. De hol keresse? – Hát persze! – kapott észbe – az internátusban a Fő téren! Egy óra múlva már a Fő tér 15. szám előtt állt. Kicsit még tétovázott, aztán megnyomta a csengőt. Valami zordképű  ajtónállóra számított, ehelyett egy kedves öreg bácsi nyitott ajtót.
– Adj Isten! Kit keres az úr?
– Őszi Marcit keresem – válaszolt Aradi úr kicsit reszelős hangon. Nem szokott hozzá, hogy idegen emberekkel számokon kívül másról is beszélgessen.
– Marcit? Igen, azt hiszem, itthon van. Egy pillanat, azonnal felszólok Rózsa néninek! Addig üljön itt le az úr! – Aradi úr fegyelmezetten ült le a felkínált székre, úgy, mint a bankban az ügyfelei szoktak. Kívülről nyugodtnak látszott, de a lelkében vihar dúlt. Vajon jól tette, hogy ide jött? Lehet, hogy a fiú nem is akar találkozni vele. Vagy talán félreismerte azalatt a röpke óra alatt, és valójában ő is egy kis kötözni való imposztor, mint a többiek… Mindegy. Most már itt van, és végére kell járni a dolognak… Nem kellett sokáig várnia. Nyílt az ajtó, és egy kedves idős hölgy lépett be rajta. Mosolyogva lépett hozzá.
– Á! Aradi Sándor, ha nem tévedek! – A férfi csodálkozva nézett rá…
– Ó! Hiszen Marci egész nap csak magáról, meg a kertjéről mesélt, amióta csak hazaért.
– Igazán? – Aradi úr szívét valami ismeretlen melegség öntötte el, úgy érezte, egyre csak telik, és menten kicsordul az a forró valami a mellében. Az ajtóban ott állt Marci vékony kis alakja.  Aztán a kisfiú átrohant a szobán, és erős kis karok gyűrték össze Aradi úr elegáns öltönyét…
– Ha nem jön el, holnap én mentem volna…
Telt-múlt az idő, és Marci szinte mindennap meglátogatta Aradi Sándort. Aztán egy év múlva, pontosan Sándor napján Aradi úr hivatalosan is örökbe fogadta Őszi Marcit, aki hamarosan átköltözött a házba és persze a kertbe. Az első este kint álltak a teraszon és az aranyhalat figyelték, ahogy a kis tó vizében úszkált, amely a terasz egy részét a kerttől elválasztotta. Sötétedett már, és a víz tükrén felragyogtak az első csillagok. Aztán szép sorjában a többi. Sándor átölelte Marci vállát és a fénylő pontokra mutatott.
– Látod kisfiam? A Bika csillagképe. Most már tudom, hogy nem hiába születtem erre a világra negyvenegy évvel ezelőtt.
Ettől fogva minden évben duplán megünnepelték a születés- és névnapjukat. Ott éltek boldogan, hosszú éveken keresztül, és az ágyásokban annyi színes virág pompázott, mint még soha azelőtt…

–  Tizenhetes! Halló! Kié a tizenhetes sorszám?
– Asszonyom! Nem önök következnek? – Anya
összerezzent, ahogy a mellettük ülő néni a karjához ért.
– Igen! Igen persze! Miénk a tizenhetes! Elnézést! – Anya fogta a papírokat és gyorsan odaült az asztalhoz a szigorú bácsival szemben. A bankár a fejét csóválta. De ez a csendes, mosolygós kis asszony fénylő szemmel nézett rá, és a gyerekei is mind a hárman nevettek… Régen elmentek már, amikor az öreg, morgós bankár még mindig csak a padot nézte, ahol nemsokkal azelőtt az
asszony ült a három gyerekével. A vonásai kicsit megenyhültek, és amikor egy anyuka babakocsit tolt be az ajtón, még el is mosolyodott egy kicsit. Aznap pedig már nem morgott többé senkivel.