Estéről estére tragédiákat él át

Messze, Kelet-Szibériában, az Ohotszki-tenger partján van egy kisváros, úgy hívják Magadan. Itt született az a kisfiú, Anatolij Fokanov, akinek a családját a történelem viharai repítették ide, a világ végére. De ami a felnőtteknek a száműzetést jelentette, az neki a tenger volt, a végtelen erdők, a természet, a szabadság. A világnak ezen a távoli pontján kezdődött ez a történet, és sokfelé kanyarogtak az élet útjai, amíg végül eljutottak ide, Törökbálintra, egy csendes kis utcába, ahol ma Anatolij Fokanov, a Magyar Állami Operaház orosz származású magyar énekese él a feleségével.

– A hivatalos életrajza azzal kezdődik, hogy a novoszibirszki zeneakadémián végzett, operaénekes, zenetanári és karvezetői szakon. De Magadan még Novoszibirszknél is sokkal messzebb van. Mi az első emléke a gyerekkorából?

– Falun nőttem fel. Mindig nagyon szerettem a természetet. Apámmal és a barátaimmal sokat jártuk az erdőket. Abban az időben szinte érintetlen volt ez a terület. Előfordult, hogy a farkasok felkergettek bennünket a fára. Medvével is könnyen találkozhatott az ember. Később egyedül is sokszor jártam az erdőt. Az ettem, amit lőttem, vagy amit sikerült kifognom a tengerből. Rengeteg volt a hal, egy délelőtt egy egész kézikocsit telefogtunk. Nagyon szerettem lovagolni is.

„Az örökös tagság a művészek egyik legmegtisztelőbb elismerésének számít: a közönség közvetlen szavazatai alapján nemcsak egy kivételes társulat tagjaivá lépnek elő, de lábnyomaikat elhelyezhetik a Nagymező utcai »pesti Broadway« flaszterén is.”

– Ennek fele sem tréfa! Én meg azt hittem, hogy valami olyasmit mesél majd, hogy leesett a hintáról. Ezek szerint vagány kisfiú volt. Ezek aztán az izgalmas gyerekkori emlékek!
– Nem voltam különösebben vagány, de szerettem az erdőket, a vizeket. Bizonyos értelemben valóban nagyon boldog gyerekkorom volt, bár a szüleim nem biztos, hogy így emlékeztek erre az időszakra.
– A puska és a horgászbot mellé azonban hamarosan a zene is csatlakozott.
– Már egészen kicsi koromban nagyon szerettem énekelni. Ha a rádióban hallottam egy szép dallamot, azonnal megjegyeztem, és később is hibátlanul vissza tudtam adni. A nagyszüleimnek és az édesapámnak is nagyon szép hangja volt. A lakóhelyemen azonban nem volt túl sok lehetőség a zenetanulásra. Jobb híján tangóharmonikázni tanultam, de sohasem kedveltem meg igazán.
– Aztán jött a konzervatórium.
– Igen. Ott már adott volt minden lehetőség, és én örömmel éltem is vele. A fegyelmet, a kitartó, pontos munka szeretetét már otthonról hoztam magammal. Novoszibirszkben pedig nagyszerű mestereim voltak.  Ott tanultam meg mindent. Később a novoszibirszki operaház szólistája lettem.
– Oroszországban elénekelte az orosz operairodalom összes nagy bariton szerepét. Aztán meg sem állt, amíg körbe nem járta a világot. Franciaországtól Egyiptomig számtalan helyen hallhatták önt az opera rajongói, és többször is járt Japánban.
– Igen a vendégszereplés Japánban valóban nagyon jól sikerült. Ott volt alkalmam átélni milyen, amikor az embert felismerik az utcán, és egyszerre húszan kérnek tőle autogramot. De azért ez nem igazán az én világom. Valójában elég zárkózott vagyok, és bár a siker természetesen nagyon lelkesít, megelégszem azzal, amikor a közönség megtapsol a színházban.
– Ami azt illeti, ez önnel elég gyakran előfordul. Nem győztem olvasni az interneten az önt méltató kritikákat, az operarajongók leveleit egy-egy előadás után, és a kollégái is nagyon meleg szavakkal beszélnek önről. Tudta, hogy az egyik opera portálon külön rajongói topikot nyitottak?
– Nem, erről nem tudtam.
– A szép hang adottság, ami vagy megadatik az embernek, vagy nem. Aztán jön a technikai tudás, amit kitartó tanulással lehet elsajátítani. A méltatói azonban szinte mindig kiemelik, hogy alakításaiban az előbbieken túl a színészi játék legalább ilyen nagy hatással van a nézőkre. Érezni, hogy ezek a karakterek valóban a sajátjai. Nem lehet könnyű dolog estéről estére átélni a szerepelők tragédiáit, drámáját. Nem szokott nagyon belefáradni, mire véget ér egy-egy előadás?
– Szerencsére a legtöbb szerepben nem ilyen egyoldalú a jelleme annak, akinek a bőrébe kell bújnom. A drámai részek közé szinte mindig beékelődik egy-egy játékosabb, könnyedebb felvonás, és ez felüdít. Persze azért van olyan darab, mint például a Macbeth, ahol végig sötét, megrázó hangvételű a történet. Ilyenkor előfordul, hogy az előadás után nehezebb az ember szíve.
– Ön olyan közvetlen ember. A bariton szerepek viszont sokszor gonoszkodó, intrikus karakterek. Nem esik nehezére ennyire galádnak lenni a színpadon?
– Ez játék. Színészet. Amikor a színpadon vagyok, az az ember beszél – énekel – belőlem, akit megformálok.
– Nem is baj, legalább a színpadon „rosszal­kodhat” egy kicsit! Úgy is mindenhonnan csak jókat hallani önről! Van azért hibája is?
– Talán az, hogy mindenben maximalista vagyok. Ez persze előny is lehet. A munkámban mindenképpen az.
– Hogyan készül a fellépéseire?
– A legtöbbször elmegyek sétálni, és magamban átveszem az egész darabot. Volt idő, amikor olyan helyen laktam, ahol nem lehetett hangosan gyakorolni. Nem akartam zavarni a szomszédokat. Így megtanultam „magamban” énekelni. Itt persze már minden adott a hangos gyakorláshoz is. Nagyon csendes környék, és a szomszédok is kedvesek, de már megszoktam ezt a módszert. A csendben, bezárva egyre gyűlik bennem az energia. Aztán a kellő pillanatban, amikor a színpadra lépek, egyszerre tör ki belőlem, és így valóban sikerül átélni és átadni a közönségnek azokat az érzelmeket, amelyeket egy-egy darab magában rejt.
– Hogyan pihen? Szoktak például csak úgy kedvtelésből utazni?
– Igen. Legtöbbször valahova a tenger mellé. A víz mellett nőttem fel, és a tenger szeretete máig megmaradt bennem. Szívesen nézek körül a felszín alatt is. Régebben palackkal is merültem, de ma már inkább csak a felszínhez közelebb nézelődöm. Idén Korfun voltunk. Nagyon szép hely.
– Bejárta a világot. Miért éppen Magyarországot választotta lakhelyéül?
– Többször vendégszerepeltem Magyarországon. Aztán az Erkel Színházban megismertem a feleségemet. Tizenöt éve vagyunk házasok.
– Így már teljesen érthető. Úgy látom, igazán hazaérkezett.
– Igen. Nagyon szeretünk Törökbálinton élni.

Anatolij Fokanov igazi művész, a szó legszebb értelmében. „Az éneklés a legnagyobb örömforrás számára, és olyan természetesen éli meg művészetét, mint ahogy a nap süt” – írták róla egy cikkben nemrégiben. Közben pedig egy kedves, szerény, hétköznapi ember. Szeret barkácsolni, kedvence a töltött káposzta, és ő sem szereti a rengeteg lombot sepergetni, ha beköszönt az ősz. Reméljük, hogy minél többször élvezhetjük csodálatos hangját a színpadon, és örömmel inthetünk neki, ha a boltban vagy az utcán összefutunk vele.