Október 1-je az Idősek Világnapja. Tulajdonképpen ez volt az apropója, hogy egy szép őszi napon ellátogattunk az Arany Alkony Idősek Otthonába egy kis beszélgetésre. Nem volt ez igazi interjú vagy riport. Egyszerűen csak arra voltunk kíváncsiak, hogyan élnek az otthon lakói. Minek örülnek, min bánkódnak, hogyan telnek a napjaik.
Látogatásunkat az új, feszített víztükrű uszodában kezdtük. Az uszoda előteréből nyíló gyógytornateremben éppen véget ért egy kezelés. A gyógytornász és a nővérek, valamint az otthon úszásoktatója – aki maga is az idősek baráti társaságának oszlopos tagja – örömmel segített beszélgető partnereket találni.
Lehet, hogy nem is lett volna szükség a segítségre, mert a medence partján, a kártyaasztal mellett játékhoz készülődő urak azonnal meghívtak egy pókerpartira. Örömmel kapcsolódtam volna a játékba, ha tudnék pókerezni. Amikor mondtam, hogy nem vagyok valami jó kártyajátékos, felajánlották, hogy gyorsan megtanítanak, mert állítólag a nőknek is van érzékük a kártyázáshoz, csak nem tudnak róla… Amíg a lapok kiosztásához készülődtünk, megtudtam, hogy egyikük már hat éve az otthon lakója, a másik úr pedig egy éve költözött be. A medence partján szinte minden nap összeülnek kártyázni, beszélgetni. Előkerült egyik kedvenc témám, a horgászat is, és már éppen a kerti bográcsos főzés rejtelmeit kezdtük volna taglalni, amikor jött a hír, hogy már gyülekezik néhány hölgy is, akiknek kedvük lenne beszélgetni velünk. Közben megérkezett a harmadik kártyapartner is, így átadtam a helyemet. (De az urakat egyszer még szavukon fogom, és megkérem őket, tanítsanak meg pókerezni.)
A hölgyekkel először a könyvtárban ültünk le beszélgetni. Már az elején megegyeztünk abban, hogy szép dolog egy ilyen világméretű emléknap, de mi azért jobban örülünk az egyszerű, derűs, egészségben eltöltött hétköznapoknak. A jelenlévők között itt is vannak olyanok, akik szinte az otthon megnyílásának pillanatától itt laknak, és vannak később érkezettek is. Kiderült, hogy látásból ismerik egymást az otthon lakói, de mindenkinek van egy szűkebb baráti társasága, akikkel gyakran csinálnak közös programokat is. Örömmel mesélték, hogy a 88-as busz menetrendjét végre meghosszabbították egy órával, így olyan színházi előadásokra is elmehetnek, amelyeknek később van vége. Az urak után a hölgyek között is megtapasztalhattam, az időskor korántsem csupa fájdalom és szomorkodás.  Az egyik hölgy azt mondja, ő sohasem unatkozik. Ezen a napon is éppen a barátnőjéhez készült a városba, ebédre. Csak a mi kedvünkért maradt otthon. Ő és egy másik hölgy annak idején azért költöztek az otthonba, mert mindketten sérült gyermeküket gondozták, és úgy tervezték, a később megépülő mozgássérült apartmanokba költöznek át felnőtt gyermekeikkel. Végül ezek az apartmanok sajnos nem épültek meg, így mindketten maradtak a régi helyükön. Meleg szavakkal beszéltek az otthonban dolgozó ápoló személyzet önzetlen munkájáról, és elmesélték, milyen biztonságérzetet ad, hogy az orvosi segítség is mindig kéznél van.  Amikor megkérdeztem, mi hiányzik, egyedül azt említették, hogy jó lenne, ha lenne az otthonnak olyan autója, amellyel a kerekesszékes mozgássérülteket szállítani lehetne, így ők sem lennének annyira helyhez kötve.
Később kisétáltunk a kertbe. Útközben beinvitáltak bennünket az egyik apartmanba is. Egyszobás igazi kis otthonba csöppentünk. A falakat különös hangulatú festmények díszítették, egy krétarajzon pedig egy párizsi utca házai dülöngéltek. Ahogy Párizsról került szó, valaki Ady sorait idézte: „Párizsba tegnap beköszöntött az ősz…”
Sétáltunk a kert kacskaringós ösvényein. Büszkén mutatták a gondozott virágágyásokat, amelyeket a lakók maguk ápolnak. Nézegettük a kis kőmedencében az aranyhalakat, a fehér cicát, aki az egyik bokor alatt a napon nyújtózkodott… Arról beszélgettünk, hogy persze az lenne a legjobb, ha mindenki családi körben, a szeretteivel tölthetné az idős korát. De a mai rohanó élet elszakítja a családokat. A régi, jól bevált többgenerációs családmodellnek már nincs helye. Pedig a fiataloknak nagy szükségük lenne az idősek tapasztalatára, segítségére. Az idősek pedig méltán számíthatnának gyermekeik, unokáik támogatására. De a fiatalok rohannak, dolgoznak, hogy egzisztenciát teremtsenek a családjuknak, hogy megőrizzék az állásukat. Sokszor még a gyerekeikre sincs idejük, az idős szülők ápolása pedig már szinte megoldhatatlannak látszó feladat. Így sokaknak maguknak kell gondoskodniuk saját biztonságukról. A kényszerű lehetőségek közül pedig – nekem úgy tűnik – egy ilyen otthon lakójának lenni talán a legjobb megoldás.
Az étkezőn már éppen csak átsietni volt időnk, mert indulnunk kellett tovább. Pedig annyi mindenről beszélgethettünk volna még! A kártyaasztal is vár…
Reméljük sikerül időt szakítani, és lesz mód egy következő találkozásra. Talán nem is kell várni vele jövő október 1-jéig, az Idősek Világnapjáig…