Mindenszentek ünnepén a szentekre irányítottuk tekintetünket, az azt követő napon pedig a halottakra emlékezünk, elhunyt embertársainkra, szeretteinkre. Kimegyünk a temetőbe, és a sírok között járva az élet keserű valóságával találkozunk, a könyörtelen halállal és emberi gyengeségünk teljes tehetetlenségével.

Mindenszentek estéjén és halottak napján mégsem azért megyünk ki a temetőbe, hogy ott búslakodjunk és szorongjunk. A sírhantok között sétálva is találhatunk vigaszt. Az elmúlásra emlékeztető sírhantok között felfedezzük ezek ékességét, a keresztet, amelyen hitünk tanítása szerint: „meghalván az Élet, a Halálon Úr lett”. Ezért ha a temetőben járva bármennyire elszomorít a halál kényszere, Szent Pál apostollal mégis azt valljuk: „Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élünk is.” (Róm 6, 8 )
A sírhantokról eszünkbe jut, hogy életünk rövid és mulandó a földön. Hiába akarjuk, nem tudjuk elhessegetni magunktól a súlyos és terhes igazságot: a halál elől nincs menekvés. Ezt hirdetik a sírkövek, a fejfák és ezek feliratai: a halál senkinek sem kegyelmez. Néha hirtelenül érkezik, máskor meg kínos lassúsággal. Az egyik természetes halállal fejezi be életét, a másik meg hosszas szenvedések után vagy éppen erőszakos körülmények között. Senki sem kerülheti el, sem én, sem mások. Ezt az egyetlen és nagy igazságot senki sem vonhatja kétségbe. Minden szorongásunk, irtózásunk és borzadályunk ellenére be kell látnunk, hogy egykor saját testünk is az enyészet martalékává válik.
Izgalmas kérdés marad, hogy mi lesz utána: mi lesz a halál után?
Amióta a világ fennáll, mindig voltak emberek, akik reméltek a halál utáni jövőben. Az idők folyamán a földkerekség legkülönfélébb vallásai ennek a reménynek adtak kifejezést. Keresztény hitünk is ezt tanítja: a halállal nincs mindennek vége! Isten nem azért keltette életre az embert, hogy belepusztuljon, hanem hogy éljen. Jézus Krisztus, az Isten küldötte földi életében arról biztosított bennünket, hogy Isten nem az enyészet számára teremtett bennünket, hanem az örök életre: „Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút, és hisz benne, örökké éljen, s föltámasszam az utolsó napon.” (Jn 6, 40). Ezt mi a halál zsarnoksága ellenére hisszük és valljuk. Nem azért, mert be tudjuk bizonyítani, hogy a síron túl örök élet kezdődik, hanem azért, mert annak igazáról Jézus Krisztus biztosított bennünket, és mi hiszünk neki. Jövendő beteljesedésünk hitének alapja és biztosítéka maga Jézus Krisztus.
Az ember arra hivatott, hogy cselekedeteivel bizonyítsa az élet átmeneti jellegét. Nem törekedhetünk csak a földi javak és élvezetek halmozására. Nekünk olyan kincseket kell gyűjtenünk, amelyekhez nem férhet sem a rozsda, sem a moly, sem a tolvaj, olyan kincsekre kell szert tennünk, amelyek elkísérnek bennünket az örök életbe.