ORPHEUSZ-KÖNYVEK

A XX. század művészeti forradalmainak egyik leghangosabb, talán legvégletesebb irányzata, a dadaizmus története úgy indult, mint valami konszolidált, széplelkű „hárfajáték”. A spiegelgassei Meirei sörözőben (Zürich) összegyűlt egy részben emigráns írókból álló társaság. Szószólójuk az akkoriban épp matematikát tanuló egyetemista, Tristan Tzara volt, aki – 1916-ban járunk – legújabb költeményeit olvasta fel az említett szórakozóhelyen.

Később ennek és sok hasonló kocsmai estnek Cabaret Voltaire lett a titulusa. 1917-ben pedig megjelent a Dada című folyóirat, amelynek harmadik száma közölte a hírhedt dadaista manifesztumot, Tzara művészi megformáltságú, elsöprő erejű kiáltványát.
Tristan Tzara, a provokatív, botrányos, a fenegyerek pózában tetszelgő lázadó (ahogy többek között nagyszerű fordítója, Parancs János írta róla) vélhetőleg a korszak legeredetibb egyénisége volt s remek költő.
Mindezek tükrében kissé szomorúan mondhatjuk, kár, hogy Tzara nagyívű és terjedelmes munkássága a magyar olvasók számára gyakorlatilag teljesen ismeretlen. Ami pedig töredékében mégis a hazai közvélemény elé került, azt a hivatásos „kultúrítészek” kigúnyolták, olyannyira, hogy maga a dadaizmus is, mint művészeti irányzat, egyféle gnómként jelent meg az irodalmi köztudatban.
Az AA ÚR az antifilozófus című válogatott Tzara-kötet tehát igencsak hiányt pótol; s talán joggal hihetünk abban, hogy a dadaista és szürrealista költemények átformálják azt a hamis képet, amely az avantgárd legjelentősebb irányzatához tapadt.