Kerthelység

2015. aug 31.

Matematika, kémia, Családsegítő Szolgálat

Írta: admin Kategória: INTERJÚ

Farkas Mihályné, Éva néni, 1982 óta tanítja a törökbálinti nebulókat matematikára és kémiára. Ez idő alatt több ezer gyermek fordult meg kezei alatt. Az idén ment nyugdíjba, de a tanítástól el nem szakadt, munkájáért az önkormányzattól megkapta a Volf György-díjat. Vele beszélgettünk.

Balra Farkas Mihályné, Éva néni,  jobbra Rittmann Erika, a Csupaszív Kétnyelvű Óvoda óvónője

Balra Farkas Mihályné, Éva néni, jobbra Rittmann Erika, a Csupaszív Kétnyelvű Óvoda óvónője

1976-ban végeztem a pécsi főiskolán matematika-kémia szakon. Először otthon – Siófokon – helyezkedtem el, majd a férjem révén Törökbálintra kerültem. A lányom és a fiam születése után 1982-ben már itt helyezkedtem el. Akkor még nem volt két iskola. 1985-ben, mikor a körzetesítés miatt két önálló iskola alakult, én a Kísérleti Iskolába jöttem át. Két évet tanítottam a Köztársaság téren, utána pedig 1998-ig a Zimándyban dolgoztam.
•    Volt egy kis szünet a tanításban, mikor a Családsegítő Szolgálatot vezette.
Tanítás mellett elvégeztem az egyetemet is, ahol humánszervezést tanultam. Ebben az időszakban az önkormányzatnál az oktatási bizottság külsős tagja voltam, ekkor fogalmazták meg törvényben, hogy minden településen létre kell hozni Családsegítő Szolgálatot. Mivel én szervezést tanultam, úgy gondoltam, megpályázom a Családsegítő Szolgálat vezetői állását, ami egyben az itteni intézmény megszervezését is jelentette. 1998 és 2004 között voltam a vezetője.
•    A Családsegítő megszervezése teljesen az ön feladata volt?
Új munkaköröm sok kihívást tartogatott számomra, de munkám közben nagyon sok segítőkész és felkészült szakemberrel ismerkedtem meg. Örömmel töltött el az érzés, hogy egy új típusú intézményrendszer létrehozásában vehetek részt.
Igyekeztem gyorsan megtanulni mindazokat az ismereteket, készségeket, amelyek szükségesek voltak a munkámhoz, hogy mindig a törvényességnek megfelelően tudjunk eljárni. Kollégáimmal először csak hárman dolgoztunk, a Flóra Szállóban volt az irodánk. Később a csapat is bővült, a helyünk is többször változott.
•    Ebben az időben mi volt a szolgálat fő feladata?
A családsegítés és a gyermekjóléti szolgáltatások nyújtása, a lakosok segítése és tájékoztatása. Nekünk kellett föltérképeznünk azt, hogy a lakosság egyes rétegei milyen - általunk nyújtható - segítségre tartanak igényt. Legtöbbször nem is elsősorban anyagi segítségre volt szükségük, hanem például arra, hogy valaki segítse őket a hivatalos ügyek intézésében, felhívja a figyelmüket arra, hogy milyen módokon tudnának önmaguk is változtatni a helyzetükön. Az ilyen esetekben pedig mindig szoros együttműködés alakult ki a családok és a szakképzett családgondozók között. Sok válással kapcsolatos esetünk is volt, nem mindegyik volt kulturált. Ilyenkor mi mindig a gyermekek érdekeit néztük, nem engedtük, hogy a szülők a gyermeket használják fel egymás elleni játszmáikban.
•    Gondolom, ez a munka nagyon sokat vesz ki az emberből.
Rengeteget. Sokszor az emberek nem is tudják, hogy valójában milyen segítségre is lenne szükségük. Az igények és a lehetőségek pedig gyakran nem fedik egymást, ezért sok energiát vett el ezek szinkronba hozása is. De nagyon szerettem ezt a munkát végezni, izgalmas volt.
•    Miért hagyta abba?
A gyermekekkel és a tanítással való kapcsolatom azokban az években is folyamatos maradt, hiszen sok gyermek kereste fel a szolgálatot tanulási, beilleszkedési problémákkal. Az esetkezelések egyik eszköze a tantárgyi korrepetálás, és a tanulási módszerek fejlesztése volt, amelyben szaktanárként aktívan közreműködtem.
Szép munka volt, de engem a szervezetépítés, az intézményfejlesztés és az innováció hozott lázba. Egyre jobban hiányzott a tanítás, és szerencsére az önkormányzat is úgy gondolta, hogy másra bízza az intézményvezetői feladatot.
•    Visszakerült a Bálint Mártonba.
Kilenc évig megint a Köztársaság téren, majd az elmúlt két évben az új, Óvoda utcai épületben tanítottam.
•    Tanítottam? Miért ez a múlt idő?
Mivel megvan a negyven év munkaviszonyom, úgy döntöttem, hogy szeptembertől nyugdíjba megyek. Bár ezt még nem sikerült teljesen tudatosítanom magamban, hiszen most nyári szünet van.  Sok-sok év után ez lesz az első szeptember, mikor nem kell iskolába indulnom.
•    Azoknál a pedagógusoknál, akik ilyen sok éven keresztül tanítanak egy településen, gyakran előfordul, hogy volt diákjai gyermekeit is tanítja. Önnel előfordult ilyen?
Természetesen. Először nagyon furcsa volt, de mostanra már szinte mindennapossá vált. Nagyon jó érzés.  A gyerekek jobban tudnak kötődni az emberhez, ha apa vagy anya közös pont köztem és közöttük.
•    Két elég nehéz tantárgyat tanít, matematikát és kémiát. Hogyan lehet ezeket a gyerekekkel megszerettetni?
Hál’ Istennek mindkét „portékámat” jól el tudtam adni. A matematikával kicsit könnyebb dolga van az embernek, hiszen az mindenkinek kell, és hiába változik a világ, a számtan, az algebra, a geometria ugyanaz marad. A kémiát pedig érdekessé lehet tenni a kísérletekkel, a hasznos információk átadásával. Szerencsére Törökbálinton jól felszereltek az iskolák, így sok mindent ki lehetett próbálni a kémia órákon.
•    Az utóbbi hónapokban fellángolt a vita, hogy megfelelő-e az iskolákban a természettudományos ismeretek tanítása. Ön hogyan foglal állást ebben a kérdésben?
Véleményem szerint a tananyag túlzottan elméleti, a gyerekek szerint monoton, száraz.
A mai gyerekek egy kicsit másfélék. Sokkal több dologról hallhattak már, mint régebben, de a tudásuk gyakran felszínes, hiányos. Megvan bennük az érdeklődés, de nehéz azt fenntartani. Néha a szorgalomnak is híján vannak, de leginkább a megalapozott tanulási stratégiájuk hiányzik. Ezért folyamatos ellenőrzésre és korrekcióra van szükségük addig, amíg ki nem alakítják a saját módszereiket. Ha ez megvan, akkor már önállóan is képesek tovább építeni, gazdagítani a tudásukat.
Volt olyan tanítványa, aki az öntől kapott tudást hasznosítva boldogul az életben?
Több tanítványom is van, aki elmondta, hogy a mostani foglalkozását az egykori érdekes óráimnak köszönheti. Jó érzés találkozni a régi diákokkal. Többnyire felismerem őket, de nem mindenkit, hiszen van, aki „alakot vált”, vagy szakállat növeszt, de érdekes módon, ha elmosolyodnak, rögtön rájövök, kivel állok szemben. A mosoly nem változik, a mosolyban ott rejtőzik a gyermeki énjük.
•    Hány gyerek fordult meg a kezei alatt?
A Törökbálinton eltöltött 33 év alatt több ezer gyermeket tanítottam. Egyszer felhívtam a valamikori különleges tudakozót, és mikor elmondtam, hogy milyen információra van szükségem, ezt a választ kaptam: kedves tanárnő, Éva néni, ugye Ön az? … Az egyik volt tanítványom ült a vonal másik végén. Nem mutatkoztam be, de megismerte a hangomat. Nagyon meglepődtem, és el is érzékenyültem, hogy jó pár év után rám ismer a hangomról, és őszinte barátsággal tett eleget a kérésemnek.
•    Mi lesz szeptember elsején, mikor felkel? Mit fog csinálni, ha már nem kell iskolába mennie?
Sok mindent szeretnék csinálni: olvasni, színházba járni, kirándulni, a családommal foglalkozni.  De nem szeretnék a tanítástól végleg elszakadni, ha hívnak a Bálint Mártonba, szívesen visszamegyek óraadó tanárnak. Majd meglátom, mit hoz a jövő.
•    Végül arról kérdezem, ami az apropót adta ehhez az interjúhoz, a Volf György-díjról.
A Volf György-díj elismerése volt a városért végzett szakmai és civil munkámnak. Jólesett, amikor megtudtam, hogy az iskola vezetői engem javasoltak a díjra, s a képviselő-testület is támogatta a jelölésemet. A díjátadás után kollégáim, ismerőseim, volt tanítványok, illetve szüleik is felhívtak, hogy gratuláljanak. Ez az elismerés azt bizonyítja, hogy a munkámnak volt értelme, és mások is úgy gondolják, amit tettem, azt jól tettem.

Németh Gergő



Lapozzon bele
november–decemberi számunkba!