„Amíg jó volt, addig nem csináltam semmit,
csak a jóságot elemeztem.
Most majd apránként siratok el mindent,
ami eltűnt veled.
Kezdem magammal.”
A kortárs költészet hajnalán, valahol Ogügia partjainál fodrozzák a homokot a tenger szelíd hullámai. Mind egy ritmusra táncolnak. A ritmusra, amelyet a magyar irodalom Lunája énekel, s ahogy ő a szavait bocsátja hajóra, egymás után az eszményi ajkak pusztító, haragos bája csókol búcsút a homlokukra.
Április 20-án a törökbálinti Bálint Márton Általános Iskola és Középiskola ajtaján belibbent egy hetyke, angyalkapu szemű nő, kelleme a fekete tornacipőjén keresztül csitít el. Egy bőrdzsekis Calypso.
A hölgy a magyar földalatti költészet arcátlanul fiatal zászlóvivője. Nem rég érettségizett, de már elkezdték összeállítani a róla szóló tételt.
A Coelho-antihősnő hosszú, fekete haját leengedi Babits elefántcsonttornyából, s felhúzza a posványban leledző magyar kultúrát. A Cet hiába hányja-veti, az ő olvasatában a slammer nem költő, pláne nem próféta. Inkább rockstar. Nem gondol arra, hogy mit gondol róla a világ, hiszen valószínűleg úgysem azt gondolja, amit ő gondol, hogy gondol. És fordítva. Elmondása szerint a slam nem vers. A slam nem próbál erkölcsi, esztétikai funkciót magára erőszakolni, inkább apokrif, melyek egy ízes ’1nđul@tsz0’-val töri szét azt a torz, ferde tükröt, amit a mai élet politikai, gazdasági, vallási és minden egyéb korcs, meghazudtoló alappillére vicsorogva tart az LCD tv-központú társadalom elé. Verbálisan szorít kést az önjelölt arkhónok torkához.
A beszélgetés végén a fiatal művésznő megmutatta, miért is Magyarország egyik legelismertebb kortárs költője, bemutatta néhány korábbi szerzeményét, illetve hallhattunk pár sort az újonnan megjelent Nyílt láng használata című verseskötetéből, amely - az Én még sosem című regény után - második megjelenése volt a könyvgerincen. A vendégek között mindkét műből kisorsoltak egy-egy példányt.
Összegezve az elhangzottakat: tanúbizonyságát tette a Nő, a gyengéd Szelfi-Királynő, a szociálisan érzékeny, az ápoló s eltakaró, hogy a megfogant szó, legyen az fiatal vagy ó, lesz az egyetlen igaz kapaszkodó, melyet ha a magyar megragad, nem marad már pár bután, ostobán tátogó, csöndet igénylő ordibáló, s örök barátságot köt az eszme és az elme, a hang és a rang, a kimondott szó és a mondanivaló.