Kerthelység

2015. jún 06.

Bevásárlóközpont: nesztek!

Írta: admin Kategória: Múltidéző – hagyományok

25 éve történt

A történet valójában nem is 25 évvel ezelőtt, hanem még egy esztendővel korábban kezdődik, 1989. április 13-án, amikor egy bevásárlóközpont létesítéséről írtak alá megállapodást a Törökbálinti Állami Gazdaság, a Pénzügykutató Rt. és az osztrák IBC Management Beratungs GmbH képviselői.

A megállapodás szerint a nagyáruház Dél-Budán, 30 hektárnyi területen épülne meg, a végleges helyet az M1-es és az M7-es autópálya találkozásánál jelölik ki majd akkor, amikor eldől, hogy az akkoriban szóban forgó világkiállítás Magyarországon lesz-e, és ha igen, a főváros melyik területén.

1989-90 fordulóján terjedt el itt a faluban is a hír, hogy az Állami Gazdaság egy bevásárlóközpontot akar építeni – esetleg Törökbálinton. A hír nem csak valamiféle – akkor még csak a bécsi út túlvégéről ismert, nagyobb méretű – üzletközpontról szólt, de társult hozzá egy szabadidő és szórakoztató központ létesítéséről szóló elképzelés is Funny World  névvel.
Schneider József a Törökbálinti Állami Gazdaság nevében kitérő válaszokat adott az 1990 februárjában az első számával megjelenő Községi Újság kérdéseire.  Az ugyan kiderült, hogy céget, s mindjárt részvénytársaságot alapítottak Bevásárlóközpont Budapest Rt. néven, és a cégbejegyzés már 1989 végén meg is történt. Így hát komoly volt a szándék, melyet azzal is alátámasztott, hogy a részvénytársaság közgyűlése az eredeti 25 millió forintos törzstőkét nem kevesebbre, mint 232,5 millió forintra emelte. A helyszínről azonban Schneider József nem árult el részleteket. Kicsit ugyan meglebegtette, hogy volna szóba jöhető terület nem csak Törökbálinton, hanem a XI. kerületben is. Majd a közlekedési és a közműfejlesztési tanulmánytervek alapján fognak dönteni – nyilatkozta.
Egy sokkal fontosabb okból is szükség volt a kérdezősködésre. A Törökbálinti Állami Gazdaság ugyanis nem volt tulajdonosa a földterületeknek. Az állami tulajdonra csak kezelési joga volt, így az esetleges beruházási helyszínek megismerésénél sokkal fontosabb volt arra választ kapni, hogy milyen jogon is gondolta az Állami Gazdaság ezeket a hajdan a törökbálintiak tulajdonában lévő földeket nemzetközi vállalkozásokba vinni. 1990 kora tavaszán – hetekkel a rendszerváltás első szabad országgyűlési választása előtt – nem kellett hozzá túl sok fantázia, hogy előre tudni lehessen, belátható időn belül szabad helyhatósági választások is lesznek. Korántsem volt mindegy, hogy a nagyközség milyen földterületek felett fog rendelkezni. Eléggé világosan mutatja ezt a gondolatmenetet az, hogy a Faluszépítő Egyesület helyi népszavazást kezdeményezett – egyebek mellett – a Törökbálinti Állami Gazdaság kezelésében lévő törökbálinti földek jövőjével, hasznosításával kapcsolatban. A kezdeményezéshez akkor 544-en csatlakoztak aláírásukkal. A Nagyközségi Tanács nevében Gigler József tanácselnök március végén arról tájékoztatta a Faluszépítő Egyesület elnökét, Szalczinger Józsefet, hogy a fennálló jogszabályok miatt az országgyűlési és a várható helyhatósági választások előtt és után három hónappal nem lehet helyi népszavazást kitűzni. Mindenesetre „népi kezdeményezésnek” tekintik az összegyűjtött aláírásokat, és a Tanács ennek szellemében fog eljárni. Viszontválaszában a Faluszépítő Egyesület  „fején találta a szöget”: ha nem lehet az általános választás előtt vagy után három hónappal tartani, akkor a helyhatósági választással együtt kell a népszavazást lebonyolítani. Ezzel még pénzt, szervezést is meg lehet takarítani.
A bevásárlóközpont ügyével kapcsolatban a lakosság egyre szélesebb körében folyt a vita. Lényegi információkat, véleményeket az országgyűlési választásokat követően a helyi pártszervezetek  munkatársai, tagjai, képviselői gyűjtöttek be és fogalmaztak meg.
Azon a bizonyos 1990. május 24-ei Tanácsülésen a 31 tanácstagból csak 17-en voltak jelen. A napirenden az Általános Rendezési Terv módosítása szerepelt, a Bevásárlóközpont Budapest Rt. által tulajdonolt, a tervezett M0-án belüli – a Kazinczy utca, a Kinizsi utca és a mai Óvoda utca által határolt –, háromszög alakú, 37 hektáros terület belterületté nyilvánítása szerepelt, s nem az, hogy miként képviselje a Tanács a „népi kezdeményezésnek” tekintett aláírási íveket. A vita heves volt, akik ott voltunk, pártszínekben érveltünk amellett, hogy igenis, legyen bevásárlóközpont, de nem a Bevásárlóközpont Budapest Rt. által kért, és a Tanács elé került előterjesztésben szereplő, a lakóterület mellett fekvő 37 hektáron.
Kétségtelen, hogy a bevásárlóközpont megépítése előnyökkel is járt volna, s bár akkor még csak szóbeli ígéretek voltak rá, Törökbálinton jelentős infrastruktúra-bővítéseket kívántak végezni. A tervek szerint az építési költségek 6 milliárd forintjának egynegyedét, tehát mintegy 1,5 milliárd forintot a víz-, a csatorna-, a gáz-, a villany-, a hírközlési- és a közlekedési hálózat bővítésére kívánták fordítani.
A tanácsülésen több órás huzavona után a Nagyközségi Tanács – a helyi pártszervezetek által kezdeményezett vita hatására – egyelőre elvetette az Általános Rendezési Terv módosítását. Így azután vissza kellett vonni az előzetesen kiadott építési engedélyt. A tanácsi döntés megnyitotta annak lehetőségét, hogy részletes tárgyalások kezdődjenek az osztrák vállalkozók bevonásával. Voltaképpen a törökbálinti pártszervezetek képviselői akkor mutathatták meg először, hogy hajlandóak, s mi több, képesek az együttműködésre a község érdekében. Felelősséget vállaltunk jogok nélkül! A műszaki adatok, információk vizsgálatának, a pénzügyi lehetőségek felderítésének hozzáértő felelősségét. És ami talán ennél is fontosabb: mindezek közvetítését Törökbálint lakosságának. Akkor a helyi pártszervezetek képviseletében azért küzdöttünk, hogy Törökbálint a legjobb feltételek mellett kaphassa meg a bevásárlóközpontot. Azért hallattuk hangunkat, hogy Törökbálint garanciákat kapjon a majd a kiépülő közművekhez való lakossági hozzáférésre. Azért, hogy a falu hasznot láthasson a bevásárlóközpont nyereségéből.
A lakossági kezdeményezés hatására június 9-én falugyűlésre került sor. Zsúfolásig megtelt a Művelődési Ház nagyterme. A hozzászólóknak Gigler József tanácselnök és Schneider József, a részvénytársaság igazgatótanácsának tagja válaszolt, de lényegében a lakossági hozzászólások is a fent már ismertetett véleményeket erősítették meg: kell a bevásárlóközpont, a vele együtt érkező közműfejlesztés is, de nem úgy és arra a területre, ahogyan és ahová a részvénytársaság szeretné! Kerüljön át a majdani M0 külső oldalára!
A részvényeseknek nyilván nem tetszett a tanácsi elutasítás, a lakossági mozgolódás, próbáltak is tenni ellene. Első jele egy, a Pest Megyei Hírlapban megjelent cikk volt Vasvári G. Pál vitriolba mártott tollából.  Az M1-M0-M7 autópályák által közrezárt törökbálinti területet olyan Bermuda-háromszögnek titulálja, ahol a vállalkozó szellem tűnik el. Békáknak nevez minket, akik szót emeltünk a bevásárlóközpont helykijelölése ellen, akik brekegésünkkel elértük a Tanácsnál, hogy vonja vissza a „már jogerős építési engedélyt”, de még azt is, hogy „a részvénytársaságot ne jegyezze be a cégbíróság”. A tanmesében a részvénytársaság tagjai a „szegény templomi egerek”, akik ugyan „tőkeszegények”, de nem „ötletszegény, csóró egerek”. Nem tudni, hogy feltűnően őszinte, vagy egyszerűen csak naiv volt az a lapszerkesztő, aki az oldalra odabiggyesztette a következő információt: „Az oldal a Pest Megyei Tanács támogatásával készült”. Így működött ez a rendszerváltás utolsó heteiben, túl már az országgyűlési, de előtte a helyhatósági általános választásoknak…
Forró volt a koraeste 1990. augusztus 13-án. Nem csak a valóban szokatlanul meleg nyári nap után, de leginkább azért, mert szűkebb körben folytattunk megbeszélést a bevásárlóközpont ügyeiről. A találkozót az osztrák részvényes IBC Management und Beratungs GmbH. képviseletében bizonyos Eberhard úr kérte, most nem a Tanács tagjaival, hanem velünk, akik felemeltük szavunkat a részvénytársaság terveivel, eljárásával szemben. Az éjszakába nyúló megbeszélés helyszíne a volt pártház tanácsterme volt, talán húszan lehettünk jelen. Bár hosszúra nyúlt, a tárgyalás lényegében nem hozott eredményt. Az osztrák befektető továbbra is az M0-án belüli területhez ragaszkodott, hallani sem akart a túlsó oldalról. Minimális elmozdulása mindösszesen annyi volt, hogy felajánlott a falunak 40 millió forint egyszeri támogatást. Gondoljuk csak meg! Amikor a területet az Állami Gazdaság tőkeemelésként bevitte a részvénytársaságba, több, mint 200 millió forint volt az értéke! A tárgyalások ismét megrekedtek, bár egy halvány ígéret elhangzott az osztrák féltől, miszerint szeptember 10-éig választ adnak javaslatainkra.
Válasz nem érkezett, mindazonáltal a részvényesek nem ültek közben a babérjaikon. Eljártak „felsőbb fórumoknál”, hátha átnyúlhatnak a helyiek feje fölött. Elintézték, hogy az a Vagyonügynökség, amely korábban megakadályozta a részvénytársaságot abban, hogy tőkét emeljen a föld bevitelével, megváltoztassa álláspontját, és hozzájáruljon ahhoz, hogy utólagosan pótolják a hiányzó engedélyeket. Szeptember közepén ismét egyenesbe kerülni látszott a projekt területszerzése, a cégbíróság és a földhivatal is bejegyezte a részvénytársaság nevére a törökbálinti 35 hektárt.
Szeptember elején megjelent a színen – a részvénytársaságtól függetlenül – egy német befektető is. Már nem kísérletezett a tanácsi vezetéssel. Bár még a választás előtt voltunk, nagyjából tisztában volt azzal, hogy kikkel érdemes felvenni a megbeszélés fonalát. Ajánlata – a részvényesek elképzeléséhez képest – rendkívül kecsegtetőnek látszott. Fenntartás nélkül elfogadta, hogy az M0 túlsó oldalára kell építkeznie, és habár a szükséges terület nem állt rendelkezésére, kifejezésre juttatta, hogy bárki is lesz a tulajdonosa, értékén vásárolja meg. Ezen felül azt ígérte: 3 millió német márkát fizet a községnek.
A Részvénytársaság napokkal az 1990. szeptember 30-ára kitűzött, első szabad önkormányzati választás előtt kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy a helyi közvéleményt az akadékoskodó, „kerékkötők” ellen hangolja. Szórólapokkal tömték meg a falu lakóinak postaládáit, melyen a bevásárlóközpont általuk választott helyszínét propagálták, ígértek 40 milliót a falunak, de leginkább a lakosságot igyekeztek ellenünk hangolni. A kísérlet visszájára sült el, hiszen nagyrészt éppen azokat választotta meg a lakosság, akikkel korábban alkudozni próbáltak. A választás estéjén azzal kellett szembesülniük, hogy a megválasztott polgármester és a képviselők többsége nem más, mint a korábbi tárgyalópartnereik.
Már az új Képviselő-testület alakuló ülésének másnapján, 1990. október 11-én felkereste Schneider József a Részvénytársaság képviseletében dr. Elek Sándor polgármestert. Megtörni látszott a jég, mert arról tájékoztatta az elöljárót, hogy elvi építési engedély iránti kérelmet nyújtanak be a bevásárlóközpontnak az M0 nyugati oldalán történő megépítésére. Átmennek hát a majdani autópályán kívülre. Dr. Elek Sándor a soron következő ülésen  tájékoztatta a fejleményekről a Képviselő-testületet. Határozatban ismertettük a Részvénytársasággal, hogy időközben kaptunk egy jobb ajánlatot kifejezetten a község közműfejlesztésére. Ugyanakkor biztosítottuk őket, hogy nem zárkózunk el a velük való további tárgyalásoktól.
Schneider úr rövidesen kézhez kapta határozatunk kivonatát, és mindjárt jelezte is, feltételeink konkrét megfogalmazása segíthetné elő azt, hogy a Részvénytársaság 1990. november 4-ére kitűzött közgyűlésén döntés születhessen elfogadásukról. Így a soron következő ülésen, október 24-én a Képviselő-testület három sarkalatos feltételt szabott az elvi építési engedély kiadásához.  A három feltétel a következő volt:
1.    A létesítmény az M0 autópályától nyugatra lesz.
2.    Az Részvénytársaság székhelyét Törökbálintra át kell helyezni.
3.    A község fejlesztésének céljára 120 millió Ft-ot letétbe kell helyeznie a Részvénytársaságnak.
Steidl Károly, az Állami Gazdaság igazgatója tett még egy kísérletet a polgármesternél. Kerek-perec kijelentette, hogy az Állami Gazdaság nem fog lemondani az Önkormányzat javára az M0-on túli területekről, még akkor sem, ha a Földtörvény hatályba lépése után az a terület esetleg az Önkormányzaté lesz. Akkor inkább ne legyen bevásárlóközpont, ha az Önkormányzat nem támogatja!
Aztán a kedélyek lecsillapodni látszottak, mert jött hivatalos válasz a Részvénytársaságtól. Az első két feltételt elfogadták, ám a benyújtott megállapodás-tervezetük a 120 millió forint letétbe helyezésével kapcsolatban más megoldást tartalmazott. Ők előbb a belterületbe vonást és az elvi építési engedély kiadását kérik, és csak azzal egyidejűleg vállalnák a kötelezettséget a 120 millió forint biztosítására, fizetni pedig csak részletekben, az építkezés megkezdése után hajlandók. Megjelent egy új elem is a megállapodás-tervezetükben, mely szerint az Önkormányzatnak kötelezettséget kellett volna vállalnia arra, hogy Törökbálinton nem engedélyez, a környező településeken pedig nem támogat hasonló, konkurens bevásárlóközpont-építést. Ezt nyilván nem lehetett vállalni, különösen azt nem, hogy egy környékbeli település fejlesztési elképzeléseit akadályozzuk. A 120 millió forint előre letétbe helyezéséhez továbbra is ragaszkodott a Képviselő-testület, sőt ahhoz is, hogy az összeget a belterületbe vonásról szóló döntést és az elvi építési engedély kiadását követően az Önkormányzat azonnal fel is vehesse a letéti számláról.
Az 1990. december 19-ei testületi ülésen éppen ennek a 120 millió forintnak a kérdésében borult fel a tárgyalási rend. A Részvénytársaság képviselői elkészítettek egy újabb megállapodást, ebben áthidaló megoldásként bankgarancia kiadását vállalták az összegre, mely akkor kerül átadásra az Önkormányzatnak, ha a belterületbe vonó határozat megszületik. Volt némi sürgető abban, hogy kiderült, ugyanazok a pénzügyi körök állnak a Bevásárlóközpont Budapest Rt. mögött, amelyek Budaörsön is pozíciót keresnek Budapark néven. Azon a területen épült meg később a METRO áruház. A testületi vita alapvetően azon folyt, hogy elegendő-e a bankgarancia, vagy továbbra is ragaszkodjunk a letétbe helyezéshez? Végül is a többség (11 igen szavazat, 3 tartózkodás mellett) úgy döntött, hogy belterületbe vonja az M0-án kívüli 45 hektáros területet. A döntés szépséghibája az volt, hogy nem tartalmazott felfüggesztő rendelkezést a bankgarancia benyújtására vonatkozóan. A polgármester ugyan vállalta, hogy csak akkor adja ki a határozatot, ha a bankgaranciát benyújtják, ám a nyilvános ülésen hozott határozat rendelkezése a belterületté nyilvánításról megszületett. A testület a megállapodás-tervezet aláírására felhatalmazta a polgármestert.
És a történetnek ezzel még korántsem értünk a végére…

Turai István



Lapozzon bele
november–decemberi számunkba!