Beszélgetés Grunda Zoltánnal, a TTC Judo Szakosztályának vezetőjével

Törökbálinton a Judo fogalma egyet jelent Grunda Zoltánnal. És nem is csak itt, hiszen a helyi csapatban folyó munkának olyan jó híre van, hogy még a környező településekről, sőt a fővárosból is járnak Törökbálintra tanítványok, hogy tőle tanulhassanak. Hogy nevezhetjük-e városunk egyik legsikeresebb edzőjének, azt nem tudom, de hogy az egyik legnépszerűbb, az biztos.

Judokaként kezdted a sportkarriered, vagy kipróbáltál előtte más sportágakat is?
Kisiskolás koromban úsztam egy évig, de rögtön utána már 9-10 éves koromban a judo jött. Budaörsön kezdtem edzeni. Egy éven belül kisebb versenyeken el is indultam.
Szerettél versenyezni?
Igen is, meg nem is. Nagyon izgulós voltam, ezért az első meccsig nagyon tudtam szenvedni. Aztán persze, amint felszólítottak a tatamira, elmúlt a feszültség, és akkor már mindegy volt, hogy ki az ellenfél. A siker, az eredményesség  és a küzdeni tudás már akkor elkísért a mindennapokban is, bár akkor még csak a fizikai képzés előnyeit fogtam fel, a jellemformáló hatását csak felnőttként kezdtem érzékelni és értékelni.
Mikor fordult komolyra a dolog?
Amikor Budaörsre érkezett Csorba Miklós, aki akkor az UTE, később a Spartacus versenyzője  volt. Ezek az egyesületek az ország élvonalába tartoztak mindig is, így Miki még sokkal magasabb színvonalat hozott a csapatba. Kemény munka kezdődött, és ettől kezdve vált a judo az én életemnek is meghatározó részévé. Ekkor kezdtem a budaörsi edzések mellett  bejárni  a Spartacus edzéseire is. Nagyon tanulságos volt, mert - úgy egy éven keresztül - minden alkalommal nagyon alaposan elvertek - szó szerint - az ottani fiúk, akik heti  öt alkalommal edzettek ott.  Edzések után, késő este a busztól gyalogoltam fel a Kazinczy utcába, ahol laktunk, és többször elhatároztam, hogy soha többet nem megyek edzésre. De másnap mégis mindig ott voltam.
Mi hajtott, ami miatt újra és újra felülemelkedtél a megpróbáltatásokon?
Nagyon komolyan gondoltam, hogy egyszer az olimpián fogok majd judózni, ennek mindent alárendeltem az életemben. Amikor középiskolát kellett keresni, a fő szempont az volt, hogy tudjak mellette napi két edzésre menni. Így választottam könnyebb iskolát.
Melyik az első nagy verseny, ami a legemlékezetesebb számodra?
Nem tudnék egyet kiemelni. Rengeteg országos versenyen vettünk részt, és minden érmemnek örültem. De az olimpikonkarrier sajnos nem sikerült, mert egy térdsérülés miatt korán abba kellett hagynom a versenysportot. Azért még később is indulgattam versenyeken, felnőtt koromban már voltak fontosabb dolgok is.
Végül is a judo így is az életed központi eleme maradt, csak ma már a tatami szélén állsz a versenyeken.
Igen. Szeretem ezt csinálni. Ezért szereztem edzői képesítést.  A civil munkámat  az edzésekhez igazítottam.
Hány tanítványod van a városban?
Van egy óvodás és két iskolás korú csoportom. A nagyobbak csoportjába lejárnak edzeni felnőttek is néhányan. A fiúk persze sokkal többen vannak, de sok a tehetséges lány tanítványom is.  Tartok máshol is – Biatorbágyon - edzéseket, de az külön történet, ott egy másik egyesület szakosztályaként működünk.
Csapatunk állandó létszáma sok éve  60-70 fő közötti. A torbágyi csapattal együtt legalább száz embernek tartok edzést hetente. Ehhez azért kell a kollégáim - Máté Ákos és Institórisz László - segítsége is.
Szerinted mitől tud egy edző igazán jó, igazán eredményes lenni?
Ez attól függ, hogy mit tekintünk eredménynek. Azt, hogy a különböző versenyeken milyen eredményeket érnek el a gyerekek? Ez is fontos, és lehet jó mérési szempont is. De azt látni kell, hogy ma a versenysport élesen elválik a tömegsporttól, és mindig eljön egy pont, amikor dönteni kell, hogy a további fejlődésért, mondjuk egy országos versenyre való kijutásért vállaljuk-e azt a sok lemondást, azt a rengeteg munkát, amivel a versenysport jár. Vannak, akik ezt az utat választják, és nyilván szép feladat egy-egy tehetséges versenyzőt elvinni akár a válogatott mezőnybe való bekerülésig. De legalább ilyen szép feladat amatőr szinten dolgozni azzal a sok gyerekkel, akik hétről hétre itt vannak a tornateremben, csak azért, hogy mozogjanak, hogy erősödjenek, hogy tanuljanak. Nekem ez nagyon sok örömöt ad.
Mit szeretnél elérni velük? Mi a célod?
Egy elit csapatot szeretnék. De nem csak - sőt nem elsősorban - versenyteljesítmény szempontjából. Persze a versenyeken elért eredmények is fontosak, de elsősorban azt szeretném, hogy a tanítványaim erős, testileg, érzelmileg, szellemileg is egészséges felnőttekké cseperedjenek, jól neveltek legyenek. Bárhol és bármikor az életben megállják a helyüket. Ha ebben nekem is van egy kis szerepem, akkor van értelme az edzői, nevelői munkámnak.
Vannak olyan alapvető normák, szabályok, amit a hozzám járó gyerekeknek el kell fogadniuk, meg kell tanulniuk. Ezek nem különleges dolgok, valójában magától értetődőnek kellene lenniük. Amennyiben megadom a tiszteletet szüleimnek, tanáraimnak, mesteremnek, társaimnak és egyáltalán mindenkinek, akkor ugyanezt kaphatom vissza. A legjobb családokból jött gyerekeknek is sokszor meg kell tanítani, hogy köszönök, ha belépek valahova, megbecsülöm a takarító nénik munkáját is, hogy vállalom a felelősséget a tetteimért. Ezeket nagyon fontosnak tartom, és megkövetelem tanítványaimtól.
Mit szólnak a szülők?
A legtöbben partnereim ebben a munkában, mert látják a változást a gyerekeiken, és persze sokan vannak, akiknek eleve egyezik az értékrendjük az enyémmel. Előfordultak nézeteltérések, de ezeket meg tudtuk beszélni. Ha mondjuk néhány fiú az edzés szünetében azzal szórakozik, hogy összedobálja a WC-ben a plafont vizes papírral, akkor nem csak maguk után kell takarítaniuk, de az öltözőket is ők takarítják. „Önként”!
A szüleik pedig megvárják, amíg végeznek. Vagy ha valaki nem tud csendben maradni, mialatt az edzője beszél, késik, durva a társával, nem vigyáz a saját felszerelésére és többiek holmijára, az „büntizik”. Van, akinek eleinte ez furcsa, de előbb-utóbb mindenki beletanul a rendbe.  Még olyanok is képesek erre, akik máshol nem a legjobb példát látják.
Dicséretet és jutalmat is szívesen adok, akár a legapróbb dologért is.
Úgy látszik, ez a szigorú, de igazságos mentalitás bejön a gyerekeknek, hiszen nem csak a tanévben járnak hozzád minden délután, de a nyári táboraitok is tele vannak.
A táborozást azért szeretik a gyerekek, mert itt egy kicsit oldottabb légkörben lehetünk együtt egész nap. Nem könnyű úgy megszervezni egy ilyen tábort, hogy egyszerre legyen kifizethető, tartalmas és eredményes is. Eddig, azt hiszem, sikerült ezt elérni. A délelőttöket mindig valamilyen érdekes programmal töltjük, délután viszont jön a munka, az edzés. Bízom abban, hogy az előző évekhez hasonlóan ezen a nyáron is sokat játszanak, és legalább ennyit fejlődnek is a tanítványaim. Ha így lesz, én is elégedett leszek.

Ny. E.