Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ez is egy hirtelen ötletből fakadt. És valóban ezekből a dolgokból válnak a legjobb élmények. Az egész kósza ötlet a helyi, Kerekdomb-futás után pattant ki a fejünkből. Kedvet kaptunk a bizonyításhoz, hogy bizony megy ez nekünk jobban is. Elmentünk fél-maratont futni, de az ott kapott prospektusokban már szerepelt egy törökbálinti futónagykövet.

Mi nagyobb dolgot szerettünk volna városunk nevében tenni. Nézegettük a szórólapokat, s kezünkbe akadt rengeteg lehetőség, de egyik sem bizonyult elég frappánsnak. Talán az Ultra Balaton, de ehhez sajnos túl fiatalok vagyunk. Itt szeretném megemlíteni, hogy egy másik törökbálinti lakos sikeresen teljesítette a 212 km-s távot, Druskó Zsófia, aki szintén rengeteget segített az úszásnál. És akkor itt jött az ötlet, hogy akkor Ironman! Mindent átnéztünk, és úgy tűnt minden stimmel. Nevezésnél jött az első probléma miszerint túl fiatalok vagyunk. Hosszas fülrágás és szemrebegtetés jött, aminek meg is lett az eredménye: ELINDULHATTUNK, persze csak váltóban, és csak középtávon. Megkezdődhettek az edzések, ami elég megterhelő lett a végére, nem csak nekünk, hanem családunknak és barátainknak, akik hihetetlenül elnézőek voltak és ezért hálásak vagyunk nekik.:) Így az edzések során merültek fel az anyagi nehézségek, amelyben Elek Sándor alpolgármester úr azonnal a segítségünkre sietett, megoldva a krízist, kihagyás nélkül készülhettünk tovább életünk első triatlonjára. Ugyan így kaptunk támogatást a Bálint Márton Iskolától, Menráth Péter közreműködésével, amiért szintén nagyon hálásak vagyunk!
A versenynap közeledtével egyre izgatottabbak lettünk. Amint megérkeztünk Balatonfüredre, mentünk is az eligazításra. Ott a rengeteg sportoló és a hozzájuk tartozó  – szinte földönkívüli – sporteszközeik között törpéknek éreztük magunk. Az eligazítás után, ahol közölték, hogy ez Közép-Európa legnehezebb pályája, kicsit megszeppenve tértünk vissza a szállásra.
Hamar eljött a másnap reggel, hajnali 5 órakor kelés volt, futóruha és kerékpár csomag összeállítás, hogy a reggel 6 órakor nyitó DEPO-ba betehessük azokat. Szokták mondani, „Gyorsan telik az idő, ha jól mulat az ember!”. Tulajdonképpen nem emlékszem, mulattam-e reggel 5 és 8 óra 10 perc között, de hirtelen el is startolt a mezőny. Bevallom, elég félelmetes volt! 700 ember indult egyszerre a vitorlástéri kikötőből, ahol bizony csak nekem nem ért le a lábam. Akkor és ott értettem meg, miért is becézgetik a magyar tengernek. Talán ettől a riadalomtól indultam meg úgy, hogy az 1 óra 10 perces szintidőn belül, 49 perc alatt sikerült leúsznom az 1900 méteres távot. A vízből harminchatodikként kimászva körülbelül 200 métert futva váltott le Andris, hogy elinduljon a rövidnek még véletlenül sem mondható, 91 kilométeres távon, amely 1500 méter szinteltolódást is hordozott magában. Nem csak szerény kétfős váltónk plusz tagjaként volt a legidősebb a kerékpár, hanem az egész versenyhelyszínen is, bizony a bicikli 19 éves. Andris még így is sokak leelőzésével 3 óra 30 perc alatt tizennyolcadik helyen ért vissza a DEPO-ba, hogy a chipet és a rajtszámot átadja nekem a futás megkezdéséhez. A 21 kilométert 3,5 kilométeres körökre bontották. Körönként 2 frissítőpont volt, ami minden elképzelést felülmúlt, mondhatni futó svédasztal volt. Egész mosolygós arccal jutottam el a 7. kilométerig. Aztán tényleg a vasakaratra volt szükség, hogy az előttem álló még két kört leküzdjem. A 4. körben az erre kijelölt, váltó-zónában cseréltünk Andrissal, aki további két kört futott, így befejezve a 21 kilométeres megmérettetés. A futást 1 óra 52 perc alatt hoztuk össze, amivel azért nem vagyunk megelégedve, mert külön-külön jobb időt szoktunk futni egyedül a fél-maratoni távon. Ezzel az idővel nyolcadikként értünk a célba. Összesítve a 2 hónapos felkészülési idő rövidnek bizonyult, de így is sikerült egy régi biciklivel az életünkért úszva a 40 induló csapatból 18. helyezést elérni 6:15:58-as idővel úgy, hogy valószínűleg mi voltunk a valaha indult legfiatalabb páros az Ironman-ek életében. Ugyan bőven a 16 órás szintidőn belül teljesítettünk, de szerintünk ez lehet még jobb is, hiszen tudjuk, mire kell számítanunk a jövőben egy ilyen kaliberű versenyen. Már csak a hangulatért megérte. Éjfélkor az utolsó Ironman-t bekísérni a célba nagyon hálás feladat.
Köszönjük az élményt, reméljük, lesz lehetőségünk több ilyenre is! Külön köszönet Plagány Zsolt edző úrnak, aki végtelen türelemmel tanította nekem az úszás apró fortélyait hajnalonként, a két rövidke hónap alatt. Köszönet a kísérőnek, Weimper Dávidnak, aki tartotta bennünk a lelket és figyelt ránk, a Sportközpontban dolgozóknak, akik mindig megmosolyogtattak úszás előtt, akár hajnalban, akár délután. Sok erőt adtak, akárcsak azok, akik folyton azt mondták, nem vagyunk képesek erre! És a legnagyobb köszönet a családomnak, főleg Édesanyámnak jár, aki fáradhatatlanul kelt velem minden nap reggel 5-kor és kísért úszni!

Köszönettel
Füri Dorottya & Kovács András