Általánosságban s főleg személyes vonatkozásban úgy érezzük, hogy a múltat ismerjük, ám a jövőtől tartunk – hiszen titkokat rejt számunkra. Az okosabbak azt is mondják, hogy az ember kizárólag az emlékezés által válik szellemi lénnyé, s a hűségből következően emberivé. Akik még ettől is okosabbak, mint például Montaigne (volt), azok leegyszerűsítik a dolgot: nem ugyanaz vagyok, mint tegnap, csak azért vagyok ugyanaz, mert annak vallom magam.
Ezek szerint a hűség maga az emlé­kezet.

Ugyanakkor emlékezet kell a gondolkodáshoz, ami meg nincsen meg a hűség értéke nélkül, sőt, ehhez a folyamathoz még akarat is kell.
Emlékezni akarni.

Ilyen értelemben tehát aligha mindegy, hogy az alább megfogalmazottak okán: akarunk-e emlékezni?
Az összetákolt baloldali Összefogás, mint zavar, Együtt, PM stb., vezéralakjai bizonyára pontosan tudják, hogy ők ugyanazok, akik tegnap voltak. Tudják, hogy – mondjanak ma bármit – olyanok lesznek holnap is. A finom ráhatású erőszakkal hozzájuk verődő DK, mint zűr, még náluk is célratörőbb álsággal birtokolja eme tudást. Hintőporozó szlogenjeikkel megpróbálják elhinteni: ne emlékezzetek!
Persze, nyilvánvalóan azért akadnak olyanok, s kedves honfitársaink ők is, akik szívesen gondolnak vissza az ország nyolc esztendőt felölelő vesszőfutására.
Mondjuk, többek között 2006 őszére.
Ebben a gomolygó zűr-zavarban fontos egy másféle, a jobboldal fémjelezte összefogás megvalósulása. Olyan szellemiséggel, amely emlékező akarat az igazsághoz, a morálhoz, és a törvényhez. A hithez.
Ami hűség az összetartozáshoz.
Ha ez megvalósul, legyen bármekkora az egymásnak feszülés, ahogyan mondani szokták: győz majd a jobb…