Egy ember áll derékig az áradó Dunában, snájdig csokornyakkendőt és (vélhetőleg) talpig öltönyt visel. Performanszművész, aki ebben a torokszorító vészhelyzetben „tálentumát” önreklámozza. A média pedig lecsap rá: világgá kürtöli az eseményt.

Őrületes bejegyzések a világhálón. Például: „ a kormány be fogja robbantatni a táti és az esztergomi gátat, hogy Budapestet mentse…”.
Marhaság, de időlegesen óriási pánikot okoz az érintett térségben.
Aranyszőke fürtű, tündéri kislány ugri-bugrizik a rakpartra kicsapó, állati tetemektől, kimosott emésztő- és csatorna tartalmaktól szennyezett hullámokban; apa (vagy anya) meg fényképez – a fotók máris suhannak a netre.
Kolosszális pillanat.
Zenés videó jelenik meg egy internetes hírújság linkjén (nem vicc!) a nagymarosi árvízi helyzetről.
Bizakodom, hogy e dallamokat azért nyilván kevesebben fogják dudorászni, mint ByAlex „Ked­­vesem”-jét…
Mindeközben összefog az ország. Katasztrófa-védelmisek, vízügyesek, katonák és önkéntesek ezrei dolgoznak erejüket megfeszítve, hogy mentsék, ami menthető: emberi életet, vagyont, kulturális örökséget. Mindent, amit elboríthat, elmoshat az ár. Hogy ennek a heroikus munkának mi lesz a végeredménye, az e sorok írásakor tudni még nem tudható, csak remélhető. Ám az máris kétségtelen, hogy az évszázados rekordokat döntögető árhullámot okozó víznél van egy nagyobb úr.
Az emberi összefogás.
Így hát a megjelenő katasztrófa-turizmus, a hányaveti poénkodás mindössze – József Attilát idézve – egyetlen szánakozó megjegyzésre érdemes: „sekély e kéj”.