Isten szeretete egyetemes. Átöleli az egész világot, a mindenséget, figyel még a legkisebb teremtményére is. Istenhez írt himnusz az a zsoltárvers, amelyből ez az ige szól: ő az, aki „bővelkedik a szeretetben”, aki lehajol minden élőhöz, mert gondjait látva megesik rajta a szíve.

A zsoltár szerint minden teremtmény Istenhez fohászkodik, ha szüksége van táplálékra, és minden másra. Ő pedig nagylelkűen kinyújtja felé adakozó kezét. Mindenkit gondjaiba vesz, támogatja a gyengét, nehogy elessen, és a helyes útra segíti azokat, akik eltévedtek.
Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja. (Zsolt 144,18)
Ő nem távoli Isten, aki magunkra hagy minket, aki közömbös az emberiség és mindannyiunk sorsa iránt. Ezt sokszor megtapasztaltuk már. Ugyanakkor az is igaz, hogy időnként úgy tűnik, nagyon messze van. Ekkor magányosnak, bizonytalannak érezzük magunkat, elveszünk az erőnket látszólag meghaladó helyzetekben. Ilyenkor lázadunk, haragot, vagy egyenesen gyűlöletet érzünk egy-egy testvérünk iránt. Egyre súlyosabban nyomasztják lelkünket a családunkban vagy munkahelyünkön évek óta átélt helyzetek: a kisebb-nagyobb félreértések, az irigység, a féltékenység, a zsarnokoskodás. Megesik, hogy úgy érezzük, megfulladunk ebben a látszólag szenvedélyekbe és karrierizmusba kérgesedett világban, amelyből szinte hiányoznak az ideálok, az igazság és a remény.
A zsoltár most arra hív, hogy élesszem fel abban való hitemet, hogy Isten létezik, és szeret engem. Minden cselekedetem és minden esemény kapcsán kimondhatom, és ki is kell mondanom, Isten szeret engem. Találkozom valakivel? Hinnem kell abban, hogy általa Isten akar mondani nekem valamit. Belekezdek egy munkába? Az első pillanattól hinnem kell az ő szeretetében. Ha fájdalom ér, hiszem, hogy Isten szeret engem. Örömök érnek? Isten szeret engem. Itt van velem, velem van mindig. Mindent tud rólam, osztozik minden gondolatomban, minden örömömben, minden vágyamban, velem hordozza aggodalmaimat, életem próbatételeit.