Kerthelység

2013. ápr 17.

„Ha összetartotok, viszitek valamire”

Írta: admin Kategória: Múltidéző – hagyományok

Ludwig Ferenc és Fallenbüchel Terézia mesél

Második rész

Kedves Olvasó! Visszaemlékezés-sorozatunk soron következő epizódja Ficsór Bálint 2005-ben készített, eddig meg nem jelent riportja és a saját, süsseni videofelvételem összegzéseként íródott.
Ludwig Ferencnek tizenhat, feleségének Fallenbüchel Teréziának hat évesen kellett elhagynia Törökbálintot. Történetük legkeservesebb utat bejáró szereplője egy tizenkét éves kisfiú, akit szülei nem vihettek magukkal az ismeretlenbe.

Aztán elérkezett az indulás napja és meglódult velünk a szerelvény. A nővérem és én fogékony, kíváncsi fiatalok lévén, kihasználtunk minden adódó lehetőséget, ami a hosszú, egyhangú utazást elviselhetőbbé tette. Adódott, hogy egy alkalommal az osztrák határ közelében megállt a vonat. Szép vidéket láttunk, behavazott hegyeket gyönyörű fenyőfákkal. Ezt meg kellett néznünk közelebbről is – gondoltuk. A nővéremmel leszálltunk tehát és időérzékünket elveszítve sétálgattunk az erdőben. A szüleink nagyon odavoltak, nem tudták mi történhetett velünk, s a legrosszabbakra gondoltak. Amikor visszaértünk, már mindenki sírt a vagonban – mondták, elmehetett volna a vonat nélkülünk.
Egésznap a vagonban voltunk, s ha néha megállt a szerelvény, mindenki kiszaladt gyorsan, hogy elvégezze a dolgát. Hogy az öregek ezt hogyan bírták, nem tudom. Például a Keifler bíró bácsi, aki akkoriban a hetvenen már túl volt.
A hosszú utazás végállomása Waiblingen volt, ahonnan egy fellbachi lágerbe vittek bennünket, majd két hét múltán egy újabb városkába, Gaildorfba. Itt is két hetet időztünk, s innen osztották szét a családokat. Egyetlen törökbálinti családként kerültünk a Stuttgart környéki Stettenbe (ma Kernen).
Az erdőben kezdtünk dolgozni. Fát vágtunk a Budakesziről és az Ürömről érkezettekkel együtt. Onnan vittek el bennünket Stuttgartba, az amerikai repülőtérre romeltakarításra. Így kaphattunk élelmiszerjegyet és lett egy kis pénzünk is.
Az első télen kaptunk krumplit, de nem volt jó helyünk, megfagyott, és tönkrement. Akkor a mama még népviseletben járt. Elment Bajorországba cserélni a nagyparasztokkal. Volt rajta egy szép meleg otthoni kendő. Azt mondták neki, hogy azt a kendőt szeretnék. Kenyeret kapott érte. Fázott, de odaadta. Egy darab kenyér nagy kincs volt.
Egy magányos öregember élt abban a házban, ahova először beutaltak minket, azonban nem nyitott ajtót. Az a hölgy, aki hivatalosan kísért bennünket, azt mondta, hogy majd a rendőrséggel jövünk vissza. De Apám azt válaszolta, hogy ő a rendőrséggel nem megy be a házba, inkább visszamegyünk a lágerbe. A polgármester erre kijelentette, hogy a lágerbe mi ugyan vissza nem megyünk, mert ide vagyunk beosztva, itt kell maradnunk. Keresett egy másik lakást. Ott egy öreg néni lakott, szintén magányosan. De ő sem akart senkit befogadni. Azt mondta, nincs semmije, két szobája van, egy nagyobb és egy kisebb, s ágya sincs annyi, amennyi kell. Végül aznap éjjel a községházán maradtunk, s a polgármester irodájában aludtunk, székeken ülve. Aztán egy hétig a helyi vendéglő nagyteremében. Addigra megkerült az otthonról hozott csomagunk és így ágyneműnk is lett. Végül mégis az öreg néninél kaptuk meg a nagyszobát. Két ablak volt rajta s három ajtó. A konyha közös volt. Ez egy 300 éves épület volt, ami ma múzeum. Nemrég ellátogattunk oda, s elmeséltem a múzeumvezetőnek, hogy én itt laktam valamikor.
Két év múltán, 1948-ban hazajött a bátyám a francia fogságból, s még ugyanebben az esztendőben megházasodott a nővérem, így a férje is odaköltözött hozzánk, abba az egyetlen szobába.
Történt, hogy 1950-ben már lehetett házépítésre kölcsönt kapni kedvező kamattal. Édesapám ekkor ezt tanácsolta nekünk: ha ebből a kis lakásból ki akartok kerülni, ti testvérek tartsatok össze, mert egyedül nem tudnátok építkezni, majd segítelek benneteket. „Ha összetartotok, viszitek valamire”. S úgy is lett. Öt év múlva el tudtunk költözni a nénitől, aki nagyon sírt, mert addigra úgy megszeretett bennünket: „most itt hagytok egyedül engemet” – mondta szomorúan. Nem akart beengedni, végül mégis megszeretett.
Ha valaki jött hozzá, mindig bekopogott hozzánk: „no Ludwig, szabad kinyitni az ajtót, hogy lássák, milyen tiszta maga, milyen rendes? Nézzetek be, annyian élnek egy szobában és mégis milyen tiszta, milyen rend van!”
Kétlakásos házat építettünk a helységben, ahol az egész család együtt élt. Az egyik lakást a bátyámnak, mert akkor már házas volt, a másikat nekünk.
A fiatalok úgy vannak vele, hogy ha meglátnak egy jó órát, nosza, kerül, amibe kerül, gyorsan megveszik. Ha megéheznek, megszomjaznak, hát felkerekednek, s elmennek egy vendéglőbe drága pénzen enni, meg inni. Hasonlóan voltam vele én is. De a mama azt mondta nekem, ez így nem helyes. Azt válaszoltam neki, hogy én is úgy akarok élni, ahogyan a többi fiatal.
„Élhetsz úgy, de akkor neked nem lesz semmid. Gyere haza, itthon is ehetsz. Tudod, hogy a vendéglői koszt mibe kerül? Én mindent megcsinálok neked és nálam lakhatsz.” Így vezetett rá engem a spórolásra. Neki volt igaza. Ott éltem, ahol ők, azt ettem, amit ők, s nem szórtam a pénzt. „Arra törekedj, hogy találj egy törökbálinti lányt a magad számára, biztosan sikerül majd valahogy.” És találtam is egyet. Süssenbe házasodtam. Egy Süssenben élő törökbálinti lány lett a feleségem – Rézi.
(Folytatása következik.)
Köszönet a visszaemlékezőknek és Ficsór Bálintnak

Scheiblinger Péter



Lapozzon bele
november–decemberi számunkba!