Ha éppen nem fedi valamiféle álságos megfontolásból téves látszatot gerjesztő köd az agyunkat, történelmi tanulmányainkra alapozó könnyed kis utánjárással megállapíthatjuk a következőket: a románok ősei mintegy hatszáz-, hatszázötven esztendővel ezelőtt telepedtek meg országukban. Jól megférve az akkor már hosszabb ideje ott élő német és magyar ajkú népcsoportokkal.

Ha éppen nincs időnk és terünk végigsorolni az így kialakult közös kultúra állomásait, nézzük nagy ugrásokban és témaválasztásunkhoz illően azt, ami bomlaszthatja azokat. Sok más mellett alapja ennek a szégyenletes trianoni diktátum, a II. világháborús uszítás, ám korunkhoz közelítve leginkább az ötvenes években elindult folyamat, amelyet Ceausescu „egységes nemzetállami” rögeszméje fémjelez. Több ezer magyar iskolát sorvasztottak el, falvakat tettek élhetetlenné, megsemmisítették a magyar nyelvű kordokumentumokat; magyar sorsokat törtek a börtönben ketté, öngyilkosságba kergettek jó néhány székelyföldi szószólót.
Ha éppen nem a közelmúlt eseményei lebegnének riasztóan szemünk előtt, akkor talán azt is hihetnénk, hogy ez az erőszakos, asszimilációt kényszerítő ámokfutás véget ért. Mert mintha Romániában is rendszerváltás történt volna. Mintha Románia is tagja lenne az Európai Uniónak. Vagy talán mégsem? Vagy nem úgy? Vagy más elbírálás alá esnek? Esetleg fütyülnek az emberi alapjogokra, az európai szabályokra? Arrafelé talán már azt sem tudják, mit miért tipornak és tiltanak – ha székely?
Ha éppen nem hazudnak, akkor nagyon is jól tudják.
Ha éppen nem vérlázító ostobaság, akkor kifejezetten és kínosan nevetséges, hogy 2013-ban egy zászló miatt pánikol egy ország. Egy olyan zászló miatt, amely nem jelent idegenséget azon a tájon, nem egy külföldi hatalom, hanem egy történelmi távlatok óta ott élő népcsoport önmeghatározó jelképe.
Ha éppen nem fújna a szél: lengjen akkor is a székely zászló!