Szájtáti örömmel (mert csodálkozni azért nem csodálkoztam) olvastam a közleményt, mely szerint a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete büszke a tiltakozó diákokra.

E büszkeség vélhetően átgondolt, hírértékűen alapos és jogos, hiszen a felsőoktatás átalakítására vonatkozó kormányzati intézkedések kiszivárgott (valós ám legtöbbnyire vélt, előre feltételezett) irányelvei felkorbácsolták az egyetemisták indulatait, nem kevésbé a végzős középiskolásokét.
Nyilván ebben segítettek is nekik.
Így hát a hosszú egyetemi évek alatt tanulásban megőszült, gyérülő hajkoronával rendelkező „vezérek” az utcára vonultatták az ifjak széles rétegeit. Mindjárt azért nem tárgyaltak, azután tárgyaltak, majd újra mégse; kormányhivatalokat, egyetemi aulákat foglaltak el; ülősztrájkoltak, önleláncoltak – fityiszt mutattak a világnak. Na, nem annak, amelyikbe határon túlian majd jól megélni vágynak, hanem annak, amelyikben tanulnak, tanulhatnak. Amit pedig a korabeli (2012. december és 2013. január) nyilatkozataikból ki lehetett hámozni, az az, hogy legtöbbjüknek egy „jó buli” az egész.
Hát persze, hogy az.
Nincs is ezzel semmi baj.
Hiszen ki vitatná el a fiatal generációktól az ellentmondás jogát, a lázadásét, az újra, a másra való törekvés kényszerét? Az ifjú lélek hevületének sodró lendületét? Ki vitatná el, hogy van joguk a saját sorsukat meghatározó döntésekbe beleszólni?
Senki.
Tehát a szakszervezet büszke.
Sokakat ez nyilván nem érdekel, mégis kijelentem: én is büszke vagyok. Büszke vagyok a diákokra, ám büszke vagyok több milliónyi honfitársamra is, azokra, akiknek tizenhét-tizennyolc éves koruk óta mindenért fizetniük kell.
Mert munkások, kétkezi dolgozók.
Az ő adóforintjaikból jut itthon arra, hogy mások tanulhassanak.