Kedves Olvasó!
A korábbi lapszámokban a Törökbálintról kiűzött svábok történeteivel ismerkedhetett, amelyeknek lesz még folytatásuk. Az alábbiakban olyasvalaki beszéli el idetelepedésük történetét, akit/akiket nem űztek el otthonról - mégis elindultak Magyarországra, mert úgy találták, a kialakulóban levő új rend ellehetetleníti további boldogulásukat. Keserves történet, keserves út az Övék is. Utazzunk velük most az idő sodrában.

Faragóné, született Nagy Rozália mesél

A disznajói családi házban Húsvét idején

2. rész
Apám vagány ember volt, a faluban is szerették, bíztak benne. Történt egyszer, amikor fönt voltunk a templomban, orosz katonák jöttek kocsival. Az egyik orosz katona fegyvert fogott, el akarta venni a lovaskocsit valakitől.  Apám nem bírta nézni a kegyetlenséget, felugrott a kocsira, és kirántotta az orosz nyakából a fegyvert. Emiatt kezdték üldözni az apámat.
A háború után nagyon csúnya volt a világ. A románok bejöttek a falvakba, a kapukat leszaggatták, a lakásokat feldúlták. Minden romokban állt. Azért menekültünk el, mert a románoktól nem láttunk életet. Sokakat üldöztek. A férfiak egy páran összefogtak, s titokban szervezkedni kezdtek, hogy kimeneküljünk Magyarországra.
Apámnak a komái a háború idején Budakeszin telepedtek le, így Budakeszire indultunk el 47′-ben. Az egyik reggelen édesapám váratlanul azt mondta: gyerekek, ma egyikőtök se menjen sehova - az este megbeszélünk valamit. Kati néném délután lehozott a faluba, nagyon szerette volna, ha apám engem itthon hagy. - Utólag gondoltam, jó hogy nem hagyott. - Anyám összecsomagolt,  a gyerekeknek batyukat készített. Este a ház elé állt egy teherautó, bennünket pedig összefogdostak, s felraktak a platóra. Ott voltak már Varga Józsefék és Kulcsár Gáspárék családostul, Vargáék három, Kulcsárék két gyerekkel, aztán még Molnár György, Kiss Mihály, Zsigmond Márton, Tóth Pál Mihály - ők magukba jöttek. Amikorra hozzánk érkezett, már majdnem tele volt. Bennünket úgy kapkodtak fel, hogy a szomszédok se vegyék észre. Kati néném hiába könyörgött apámnak, hogy hagyjon ott… ami azt illeti  én sem akartam elmenni. Péter bátyám el is szaladt, alig tudták megfogni.
Érmihályfalván álltunk meg és ott az egész családot beszállásolták egy csűrbe. Éjfélkor a házigazda átkísért bennünket a határon. Libasorban mentünk vagy harmincan. Nem volt szabad hangot adni. Öcsémnek tüdőgyulladása volt, szegény édesanyám a mellén hozta végig, nehogy sírjon vagy köhögjön. Mire átértünk, már derengett. Az ájulásig fáradtak voltunk. Lefeküdtünk a rétre, az árokba. Mikor fölébresztettek bennünket, az árokparton egy bácsit láttunk két tehénnel, s egy stráfkocsival. A pici gyerekeket és anyámat föltették a kocsira. Amikor megérkeztünk, a bácsi behívott bennünket a tanyájára. A helybéliek tanácsolták, hogy apámék menjenek be a rendőrőrsre, mert majd ők feltesznek bennünket a vonatra, és az felhoz Budapestre. El is ment apám, meg még néhányan. Rendőrökkel jöttek vissza. Mindannyiunkat bevittek a rendőrségre. A fiúkkal felásatták a földet, velünk kitakaríttattak, megpucoltatták még az ablakokat is. Két nap múlva éjjel áttettek bennünket a határon - átkísértek a magyar határtól a senki földjére, és ott magunkra hagytak. Azt mondták: ez itt Magyarország, az ott Románia, arra mennek, amerre akarnak, de úgy bujkáljanak, hogy ne találkozzanak emberekkel. Várjanak félórát, aztán induljanak el. Meg ne találjuk magukat! Mi gyerekek fel sem fogtuk mi történik, el voltunk keseredve. Apámék úgy döntöttek, hogy

A juttatott ház udvarán a Fő utcában

Magyarország felé jönnek.
Ne tudja meg mit kínlódtunk! Debrecen nem volt messze - oda igyekeztünk. Hallottuk a vonat hangját, a kocsiút zaját. Mentünk egész éjszaka. Volt, hogy a híd alá bújtunk be, mert jött egy kocsi, s térdig gázoltunk a vízben. Már hajnalodott, mikor hallottuk, hogy a közelben van egy állomás. Debrecen külvárosa volt. Apámék megkértek egy vasutast, tegyen be bennünket egy pesti szerelvénybe. A vasutas be is zárt bennünket egy vagonba, azon jöttünk a Nyugati Pályaudvarra. Mikor megérkeztünk, sírtunk - ríttunk, mert olyan nagyon éhesek voltunk. Odajött egy rendőr. Megfogott minket, gyerekeket, kivitt egy talponálló büféhez, vett nekünk babgulyást meg kiflit, azzal lakatott jól. Mondták apámék, hogy Budakeszire szeretnénk menni, s ő útbaigazított bennünket. Budapest romokban állt. Hidak se voltak még, gyalog jöttünk át valami pontonhídszerűségen. Téglarakásokon keresztül indultunk gyalog a Moszkva tér felé. Így jutottunk el Budakeszire.
Budakeszin már sok erdélyi volt. Mondták, hogy Törökbálinton még nem sokan lehetnek, ott most volt a kitelepítés. Apámék átjártak, majd átjöttek Törökbálintra. Én, érkezésünk másnapján Budakeszin oda lettem adva egy partizánfőnöknek, cselédnek. Varga Rózsika is Budakeszin maradt, ő egy sváb családhoz került, így nem voltam egyedül. Életemben először még moziba is elmentünk. Az első sorban ültünk. Amikor a film elején jött egy hatalmas mozdony, megijedtünk, mert úgy jött, mintha ránk futott volna. Megfogtuk egymás kezét - felugrottunk. Az ülőkék felcsapódtak, a hátunk mögött ülők lenyomtak bennünket, mi pedig beestünk a szék alá.
Törökbálinton Balogh Gyuszi bácsi gondozta a kitelepített svábok itt hagyott bútorait, házait. A patikával szemben lakott, a családja még most is ott lakik. Az ő segítségével apámék megkapták a házat a tejcsarnok mellett, a szanatórium alatt. Rendbe hozták, kimeszelték, s mivel a házat üresen kaptuk, a Baloghék adtak bútorokat. Gyönyörű nyári konyhánk volt, felnyílt az erdő alá, volt ott pince és istálló is. Apámék földet is kaptak a Pistályban. Vettek lovat és disznót. Rengeteget dolgoztak.
Engem majd egy évig otthagytak Budakeszin. Amikor áthoztak, odaajánlottak a ki- és betelepítő kormánybiztosnak. A Kossuth Lajos utcában volt a rendőrség, azzal szemben volt a nagy kastély, mellette egy kicsi, ott cselédeskedtem vagy két évig Iványi Jenőéknél. Ez idő alatt sok barátnőm lett Törökbálinton. Nem akartam tovább cselédeskedni - fellázadtam. Elmentem a Lőszerbe dolgozni, s megismerkedtem az ottani politikai tiszttel. Tizennyolc éves voltam akkor és szülésznő akartam lenni. Megígérte, ha hozzá megyek feleségül, betesz a szülészeti iskolába. Összeházasodtunk és én nagyon hamar terhes lettem - csak 8 hónapig tudtam az iskolába járni. A férjemet közben Kiskörére helyezték, és én is mentem utána. Aztán visszajöttem Törökbálintra szülni, és már nem mentem vissza hozzá.
Akikkel jöttünk, mind itt telepedtek le Törökbálinton. Még abban az évben és a következőben rengeteg erdélyi, székely család jött és telepedett le itt, Nagy János bácsiék, Bariczék, Bicsakék, Selyemék… Sok ház volt üresen, sok németet elvittek. Nem mi túrtuk ki őket, utánuk jöttünk. Mi még rosszabb körülmények között voltunk. Nem tett vagonba az állam bennünket, hanem elüldöztek.

Scheiblinger Péter