Kedves Olvasó!
A korábbi lapszámokban a Törökbálintról kiűzött svábok történeteivel ismerkedhetett, amelyeknek lesz még folytatásuk. Az alábbiakban olyasvalaki beszéli el idetelepedésük történetét, akit/akiket nem űztek el otthonról – mégis elindultak Magyarországra, mert úgy találták, a kialakulóban lévő új rend ellehetetleníti további boldogulásukat. Keserves történet, keserves út az övék is. Utazzunk velük most az idő sodrában.

Faragóné, született Nagy Rozália mesél
Első rész

Romániában laktunk, Maros megyében, Disznajó községben volt gyönyörű házunk. Édesapám a háború alatt katona volt, keveset volt odahaza. Egy alkalommal, amikor már közeledett a front, egy éjszaka váratlanul hazaállított három katonatársával, hogy elmondják: azt hallották, elmenekítenek, kitesznek bennünket a házunkból. Egész éjjel vágták a disznót, sütötték a húst. Kóberos kocsikat csináltak, olyanokat, amilyen a cigányoknak van. Volt lovunk, tehenünk, disznónk elég. Jómódúak voltunk. Apám jó gazda volt, a bevonulása előtt a kastélyban volt ispán. Sajnos úgy lett, ahogyan édesapámék mondták. Két nap múlva megkaptuk a parancsot: ki kell állni a kocsikkal az útra. Kiálltunk hát sorba. 1945-öt írtunk. A majd kétezer lelkes faluban két román család lakott, együtt jártunk a gyerekekkel az iskolába, soha konfliktus nem volt közöttünk – ők maradhattak. A környékbeli magyar falvak lakosai is így jártak. A román falvakat békén hagyták, csak bennünket, magyarokat hajtottak el. Hogy miért történt mindez, nem tudom. Négy lóval, két kocsival indultunk. Élelmet vittünk. Nagy család voltunk, a bátyám, a húgom, a Pista és a kétéves Gyuri öcsém. Anyám éppen terhes volt Vili öcsémmel. A németek kocsikkal, vonattal mentek velünk együtt. Arra hajtottak bennünket, amerre ők vonultak. Az orosz légierő folyamatosan támadott bennünket. A szekéroszlopunkat repülőről végigsorozták, csak úgy hullottak a lovak, az egyiket szabályosan kettévágták a lövedékek. A németek viszonozták a tüzet. A repülőről sokszor dobtak le röpcédulákat, olyan volt, mintha hó hullott volna. Ha nagy támadás volt, megállt a sor. Ilyenkor leugráltunk a kocsikról. A bátyám és a nagyapám fogták a lovakat – fogni kellett őket, mert féltek. Mi édesanyámmal és a kicsi gyerekekkel berohantunk az erdőbe. Mindannyian odabújtunk édesanyámhoz, odahajoltunk az ölébe és sírtunk, ordítottunk, mert nagyon féltünk. Majd egy hónapig vittek bennünket. Ha csend volt és egy téren vagy réten megállították a sort, akkor az állatokat megetettük és ilyenkor szaladgálhattunk is.
Zsibónál értek bennünket utol az oroszok. A városban a német és a román katonák elvették a lovainkat. A bátyám egyéves kiscsikóját is vitték. A bátyám nem akarta elengedni, ezért belevágták őt az árokba. Borzalmas ordítás volt ott. A város főterén ért bennünket a bombatámadás. Volt ott egy zsinagóga, amit az egyik bomba telibe talált. Óriási volt a detonáció. A légnyomás össze-vissza vetett bennünket, eszméletlenül feküdtünk. Akkor értek el bennünket az oroszok. Kicsapták a német és a román katonákat a helységből. Lövöldöztek. Nagy óbégatásra eszméltünk. Idegösszeroppanást kaptam és napokon keresztül fogni kellett engemet, mert csak szaladtam, szaladtam, ordítottam, csaptam, vágtam, úgy ért ez engemet. Tizenhárom éves voltam akkor. Talán egy hétig voltunk ezen a téren. Akkorra elcsendesedett minden és indulhattunk hazafele. Hálát adtunk Istennek, egyikünket sem érte semmi golyó, nem haltunk meg.

Elbeszélőnk a balszélen

Ló híján vettek nagyapámék egy tehenet, azt fogták járomba – a két szekérből egy lett. Elindult hát hazafelé az egész csoport. A kocsit úgy hozták, hogy az egyik járomban volt a tehén, a másikban hol a nagyapám, hol a bátyám, hol a nagybátyám. Mi gyalogoltunk. Édesanyám terhes volt és teljesen ki volt idegileg, őt időnként feltették a kocsira. Rengeteget mentünk, amerre jártunk, minden le volt rombolva, föl volt robbantva, a Maroson járatot kerestünk, ahol át tud menni az állat, hogy áthúzza a szereket. Egy hónap múltán érkeztünk vissza Disznajóba.
Elképesztő látvány fogadott. Az udvarunkon bokáig jártunk tollban, rongyokban. A románok a szomszéd faluból bejöttek a községbe és mindent tönkretettek. A kerítéseket bevágták a Marosba, a bútorokat összetörték, nem volt egy ablak, egy ajtó a házunkon. Úgy aludtunk este, hogy az ablakkereteket az ajtóra tettük, a nagyapám pedig a bejárati ajtónál vasvillával, baltával állt.
Így kínlódtunk. Így szedtük össze ismét az életünket. Ott volt az egy tehetünk, fejtük a tejet… Két-három hónap múltán, miután egy kicsit rendbe tettük a portát, éppen szilvát szedtünk. Apai nagyanyám főzte a lekvárt az udvaron. Egyszer csak nagy kiabálás hallatszott a faluból. Fent laktunk a dombon, alattunk volt egy út, egy patak, ami a Marosba torkollott. A patakparton volt egy sor ház, ott laktak a rokonaink, akik kiabálták: Meneküljetek, bújjatok el! Egy román partizáncsoport vonult végig a falun, s romboltak, amit csak lehetett. Felrontottak hozzánk is. A tehenünk kellett nekik. Mi nem akartuk engedni. Szegény nagyanyámat bele akarták nyomni a szilvalekvárba. Édesanyámat meg engem vesszősöprűvel ütöttek. Az udvaron hasaltunk – édesanyám a tehenet nem akarta engedni, a kötelet meghúzta, a partizánnak becsípődött az ujja – ordított, én pedig odarohantam… Ezek az emlékek mélyen megmaradtak bennem.
Aztán megjöttek az oroszok és nagy nyugalom lett a faluban. Rendet csináltak. Este kijárási tilalom volt, járőröztek, mondhatnám: nagyon rendesek voltak. Amikor vaddisznót lőttek, elosztották a faluban az embereknek. Édesanyám már mindennapos volt és az egyik éjjel rosszul lett. Jöttek a fájások. A bátyám ordított a folyosón. A járőröző oroszok meghallották, hogy baj van. Kati néném körbába volt. Orvos híján őt hozták le az orosz katonák anyámhoz. Amikor megszületett Vili öcsém, sortüzet adtak a levegőbe örömükben. A falu még egy hónap múlva is emlegette, úgy megijedtek.
Amikor az oroszok kimentek a faluból, megint sok bajunk volt a környékbeli román emberekkel. A bátyám nem aludhatott bent a lakásban, bujkálnia kellett. A románok ránk törtek olykor-olykor, keresték a magyar fiúkat, verekedni akartak.
Nagyon vártuk már az apánkat haza a katonaságtól, de csak a barátja jött haza. Magával hozta apám kabátját, és azt mondta, hogy mellette halt meg az apám. Eltemettük, elsirattuk hát édesapámat. Fél év múlva egyszer csak éjszaka zörögnek az ajtón, majd frászt kaptunk. Valaki azt mondta: Én vagyok, a Péter! Én vagyok az apátok! Nem akartuk elhinni, nem ismertünk rá, mocskos volt, szakállas. Orosz fogságban volt, nagyon messze. Répaföldeken dolgoztak, de valahogy meg tudott szökni, hónapokon keresztül jött hazafelé. Bujkálnia kellett sokáig.
(Folytatása következik.)

Scheiblinger Péter