A Törökbálint önkormányzata által alapított címbeli díjat idén Kovács Irma, a törökbálinti I. számú felnőtt háziorvosi körzet ápolónője vehette át. Interjúnkat rövid kérlelés előzte meg, mert mint elmondta, a díjnak nagyon örül, és nagyon szeret beszélgetni is, kivéve, ha a beszélgetés tárgya ő maga. Végül második otthonában, a József Attila utcai rendelőben találkoztunk, miután aznapra elfogytak a páciensek a váróteremből.
Vágjunk a közepébe? Vagy kezdjük az elején? Hogyan választottad ezt a hivatást?
Már gyerekkoromban is nagyon szerettem az orvosi rendelő légkörét. Szép volt, patinás, rendezett és tiszta. A fehér csempe, a nyugodt hangulat és a tény, hogy itt tudnak segíteni az embereken, mindig is vonzott, így már korán eldöntöttem, hogy ezt a pályát választom. Először csecsemő- és gyermekgondozóként álltam munkába, és nagyon szerettem a picikkel dolgozni. Csak akkor jöttem el a koraszülött osztályról, amikor megszülettek a saját gyerekeim, és mellettük nem tudtam három műszakot vállalni. Néhány évig óvónőként is dolgoztam, azt is nagyon szerettem, de aztán a szívem csak visszahúzott az egészségügybe. Néhány évvel később, amikor egy ismerősöm szólt, hogy Törökbálinton új felnőtt rendelési körzet nyílik, és Solymosi Péter doktor úr asszisztenst keres, akkor gondoltam egyet és megpályáztam az állást. Ez 1995 júniusában volt. Azóta együtt dolgozunk.
Gondoltad volna a pályád kezdetén, hogy egyszer a munkád jelentős részét egy számítógépen végzed majd?
Álmomban sem. De ezt hozta az élet, és bár azt nem mondanám, hogy az adminisztráció a kedvencem lenne, de ezt is meg kell csinálni, mert hozzátartozik a betegek ellátásához.
Nehéz volt hozzászokni az új technikához?
Először persze mindenki idegenkedett egy kicsit a számítógépektől, de az első programok nagyon egyszerűek voltak, hamar meg lehetett tanulni a velük való munkát. Az elején megmutatták, hogy hogyan kell használni, aztán munka után sokszor itt maradtunk gyakorolni. Azóta persze egyre bonyolódott a dolog, de folyamatosan beletanultunk. Most már természetes, hogy a mindennapi munkánkhoz elengedhetetlen. A heti, havi jelentéseket már az interneten továbbítjuk.
Mi történik, ha esetleg elrontasz valamit?
Ha az adminisztrációban van hiba, azon könnyen lehet segíteni. Szerencsére nagyon jó kapcsolatban vagyunk az ügyintézőnkkel, ezért kiválóan együtt tudunk dolgozni. A jó kapcsolat a kollégákkal fontos része a munkánknak. Nagyon szerencsésnek tartom magam, amiért ilyen kiváló emberekkel dolgozhatok együtt itt Törökbálinton is.  A helyi gyógyszertárakban, a tüdőgondozóban, az önkormányzat szociális osztályán, a Segítő Kéz Szolgálatnál dolgozók mindannyian a szakmájuk és a betegek iránt elkötelezett emberek. Jó érzés, hogy tudom, bármilyen gond adódik a betegeimnél, mindig találok valakit, aki segít megoldani a problémát. És ez természetesen kölcsönös, hiszen és is igyekszem minden kérésüknek eleget tenni. A sikeres együttműködés mindannyiunk és végső soron a betegek érdeke.
Tagja vagy az Idősek Tanácsának is. Ennyire fontosak számodra az idős betegeid?
Nővérként természetesen jól ismerem a betegeim körülményeit. Látom, hogy sok helyen elkél a segítség, és itt nem is mindig az anyagiakra gondolok. Sokszor inkább a törődés, a gondoskodás, egy kis beszélgetés az, ami hiányzik az időseknek. Ezért nagyon jó ötletnek tartom a közös programokat, amelyeket az önkormányzat szervez. Voltunk már színházban, ellátogattunk a Parlamentbe is. Ez a legtöbb idős embernek valódi élményt, kikapcsolódást jelent. És persze emellett sok hétköznapi ügyes-bajos dologra is megoldást találhatunk együtt.
Már beszélgetünk egy ideje, de még szó sem esett injekciókról, meg kötszerekről.
Természetesen a mindennapi munkánknak ez is fontos része, ez természetes. A vérvétel, az injekciók beadása, a vérnyomásmérés, a sebek ellátása a mi feladatunk. Nem csak a rendelőben, végezzük ezt a munkát, hiszen az ágyhoz kötött betegeket rendelés előtt és után az otthonukban keressük fel, hogy ők is megkaphassák azt az ellátást, amit az állapotuk megkíván. De a betegség nem egyszerűen egy asztma vagy egy torokgyulladás. Az egész embert egyben kell vizsgálni, és kezelni is, hiszen sokszor egy jó szó, egy alaposabb beszélgetés sokkal hatásosabb, mint egy marék gyógyszer. Persze arra is szükség van, de a figyelem legalább olyan fontos. Szerencsére Solymosi doktor úrral ebben nagyon hasonló véleményen vagyunk, azt hiszem, ezért is tudunk ilyen jól együtt dolgozni már ilyen hosszú ideje.
Nem terhes a saját válladra venni minden páciens személyes problémáit, gondját, baját? Hogy lehet ezt mentálisan bírni?
Ezen nem szoktam gondolkodni. Egyszerűen így vagyok megteremtve, hogy ha van valamilyen megoldatlan probléma valamelyik betegemmel kapcsolatban, akkor addig nem tudok nyugodni, amíg meg nem oldódik. Az igaz, hogy sokszor nagyon megvisel, ha valakin nem tudunk segíteni, ha látjuk, hogy szenved.
Hogyan éli ezt meg a családod?
A gyerekeim tudják, hogy a hivatásom nagyon fontos számomra, és látják, hogy mennyire szeretem a munkám, ezért nem kell magyarázni nekik, hogy is van ez. A lányom is diplomás ápolónő lett, pedig soha nem próbáltam errefelé irányítani. Ötszörös nagymama vagyok, hiszen a fiaméknál két gyermek született, a lányoméknál pedig három. A munkám mellett igyekszem igazi aktív nagymama lenni, és élvezek minden percet, amit a gyerekekkel tölthetek. Velük igazán feltöltődöm.
Soha nem vagy fáradt?
Dehogynem. De a sok munka fiatalon tart, és én szeretek dolgozni.
Ha belenéznél Edevis tükrébe, amely a szíved leghőbb vágyát mutatja, mit látnál?
Azt, hogy üres a váróterem, mert minden páciensünk egészséges, és boldogan, békében éli az életét.  Az nagyszerű lenne.
Mit is kívánhatnánk Kovács Irmának és saját magunknak egyaránt? Váljon valóra az álom!
Szeretettel gratulálunk!

Perjés Erzsi