(Harmadik rész)

Kedves Olvasó! Visszaemlékezés-sorozatunkban a Lechner ikertestvérekkel ismerkedhet meg. János orosz, István angol hadifogságból szabadulva lelt rá kitelepített szeretteire. A családi vállalkozás remek Pfaff varrógépét a szülőknek sikerült kimenteni a szabóműhelyből és megvédeni a Göppingenig tartó hosszú vonatút során. E varrógépnek nagy szerep jutott a család későbbi talpra állásában, ahogy a Lechner fivérek történetének utolsó részében olvasható.
Miután megjelent a Magyar Közlönyben, hogy ki leszünk telepítve, az emberek nem akarták elhinni. Amikor Budaörs után a törökbálinti községházán is kifüggesztették, hogy kinek kell mennie, a nevünket olvasva összecsomagoltunk és elindultunk Budaörsre.
Huszonegy rokonunkkal és a négyfős szomszéd családdal, Braunékkal kerültünk egy vagonba, öregekkel, fiatalokkal és kicsi gyerekekkel. Egy hétig várakoztunk Budaörsön, 8-án mentünk át Törökbálintról, 16-án indultunk és 22-én értünk Göppingenbe.
Mindenki 50 kilónyi csomagot vihetett magával, de miután nemigen ellenőrizték a csomagok súlyát, mi is sokkal több mindent vittünk magunkkal. Elhoztuk a lábbal hajtós varrógépünket, amit még 38-ban vettük a Károly körúton – a mai napig ez a legjobb varrógépünk. A másik gépünk Törökbálinton maradt Juranek Laciéknál. A felesége varrogatott rajta. Rózsa néni egyszer itt volt és azt mondta: „Nem tudunk varrni, mert nem kapunk ollót.” Adtunk neki egy pár ollót, hogy hazavigye.
A magyar katonák még Budaörsön kerestek rajtunk egy varrógépet. Úgy emlékszem, Volf Józsi bácsi azt mondta nekik, hogy elvitték az oroszok, már nincs meg. A katonák persze nem hitték el, de mindenesetre a varrógép maradt. Nagy szükségünk volt rá, a háború után Németországban nem lehetett kapni varrógépet. Három hónappal az után, hogy megérkeztünk Göppingenbe, a papa már önállóan dolgozott. Mi is szabómesterek voltunk mind a ketten, kellett nekünk az a gép.
Éjjel érkeztünk meg. Mikor reggel felkeltünk, és egy kicsit már világosodott, kimentünk a Tónival és az egyik barátunkkal, aki a másik vagonba volt beosztva, a Pettingerrel. Nem tudtuk, hol vagyunk. Az állomáson állt két vasutas, a harmadik akkor jött fel a lépcsőn és ránk kiabált. És én akkor azt mondtam, hogy biztosan sváb országban vagyok, mert volt nálunk egy sváb katona – az is így beszélt. Nekünk azt mondták, hogy a magyarországi svábok nem voltak igazi svábok, mert másképp beszéltek. A württembergiek, azok az igazi svábok.
Mindenki tudott németül beszélni, de írni nem, mert az iskolában nem tanultak németül. A polgáriban, ahova mi jártunk, három éven keresztül hetente csak három németóra volt, mégis mindenkinek jól ment a német az osztályunkban. A budafoki polgáriban kilencen voltunk törökbálintiak. Az egyik barátom például németül írt és olvasott, de beszélni nem akart németül. Egy alkalommal a tanár kérte, hogy mondjon valamit, bármit németül. Én mögötte ültem. Amikor tanácstalanul fölállt, azt súgtam neki: „Ich bin ein Esel.” (Szamár vagyok.) Ő ezt büszkén megismételte. A tanár pedig erre azt válaszolta: „Te nemcsak szamár vagy, hanem egy ökör is.” A barátom persze az óra után megkergetett – futottam hazáig. Futni még ma is jól tudok. Még ma is minden reggelt ezzel kezdek.
Mivel én tudtam németül írni, három napig a dächingeni községházán dolgoztam. Amikor a szüleim és a testvéreim, akik Göppingenben voltak és meglátogattak és a papa meglátta a hatalmas hegyeket, azt mondta, nem marad itt, mert itt nem lehet üzletelni. Vérbeli üzletember volt. Visszatértünk tehát mindnyájan Göppingenbe. Ez lett a mi városunk, és amint ez a későbbiek során bebizonyosodott, jól választottunk.
Scheiblinger Péter