Amikor a hétvégi bajnoki meccs előtt, 2011. október 16-án átvette a Törökbálinti Torna Club Labdarúgó Szakosztályának Örökös Elnöke plakettet, egy néző így kiáltott a lelátóról: „Puha vagy, Maszek!”
Tudod, hogy ez mennyire jólesett?! – mondta később. – Ezek szerint még emlékeznek rám…

Keménykötésű védő volt. 1955-ben mutatkozott be a TTC – akkori nevén: Törökbálinti Traktor – első csapatában. 1968-ig keserítette a csatárok életét. 1965-től egy térdsérülést követően egyre kevesebbet bírt a lába, és bár a hetvenes évek elején az NB III-ba feljutott csapat fényképalbumába is bevették, szerinte „már inkább csak tiszteletből”.
Valóban ritka, egyöntetű megbecsülés vette körül. Ehhez hozzájárult, hogy a futball az élete volt, de az életét nem csak a futball töltötte ki. A család mellett ugyanis képes volt a munkájában is barátságos, otthonos légkört teremteni, a falubeliek örömére, akik szívesen látogatták az általa éppen vezetett vegyesboltot. Ezek helyileg változtak, ám annyiban hasonlítottak egymásra, hogy az aktuálisat előbb-utóbb Tóni-boltként emlegették; nem csoda, hiszen egyenes, határozott, ám rendkívül jószívű, segítőkész és kedvesen humoros kereskedő irányítása alatt mentek a dolgok.
Erős ember volt, akinek lételeme a munka. A labdarúgó-szakosztályban három évtizeden át alapember, itt a vezetőség ténykedése a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években még sokszor olyasmikből is állt, mint eső után a pálya boronálása, meccsek előtt a felszórása, átépítéskor a kapu ide-oda hurcolása, meccsnapon korán reggel a kazán begyújtása stb. Játékosként egyike volt azoknak, akik a mai klubház alapját kiásták. Később is nehéz lett volna olyat kérni tőle, amit nem tesz meg a csapatért. Esténként mégis mindig fiatalos derűvel ült le az újabb és újabb labdarúgó-generációk mellé, mondott történeteket a régi játékosokról, Törökbálintról, már az is hihetetlennek tűnt, hogy márciusban betöltötte a hetvenötöt.
Halála pótolhatatlan veszteség számunkra.

TTC Labdarúgó Szakosztálya