(Második rész)
Kedves Olvasó! Visszaemlékezés-sorozatunkban a Lechner ikertestvérekkel ismerkedhet meg. János orosz, István angol hadifogságból szabadulva lelt rá kitelepített szeretteire. A családi vállalkozás remek Pfaff varrógépét a szülőknek sikerült kimenteni a szabóműhelyből és megvédeni a Göppingenig tartó hosszú vonatút során. E varrógépnek nagy szerep jutott a család későbbi talpra állásában.
Sorozatunk jelen részében Lechner János orosz hadifogságból Göppingenig vezető útját idézzük fel, majd megtudhatjuk, hogyan fogadta az angol hadifogságból hazaérkező Lechner István a kitelepítés hírét.
Mindennap megkérdeztük az oroszoktól, hogy mikor mehetünk haza. A válasz mindig ugyanaz volt: „Szkoro poj, igyi domoj!” Nemsokára. Nemsokára mennek haza. „Nemsokára” – ezt úgy lehetett húzni, mint a gumit.
A szüleimről 1947-ig nem tudtam semmit és abban az évben végre engedélyezték, hogy írhassak nekik, de a lap visszajött a táborba. A második lapomra a szomszédunk, Juranek bácsi válaszolt. Megírta nekem, hogy a szüleim nincsenek már Törökbálinton, Németországban, Göppingenben vannak, s megadta a címüket is. Ettől fogva folyamatosan írhattam nekik. Igaz, csak 2-3 havonta, és csak azt – többet nem –, hogy élek, jól megy a sorom. Ha valaki valami mást is írt, az már nem mehetett többé sehová.
Magunk sem hittük, de eljött a nap és hazaengedtek bennünket. Debrecenbe érkeztünk. Mindannyian kaptunk 20 forintot, ez volt a fizetség három évre. Akinek német neve volt, azt Debrecenben tartották, a többiek továbbmentek Budapest felé, vagonokban.
Debrecenben behívtak egy szobába és megkérdezték: „Hogy hívnak?” „Lechner” – válaszoltam. „Te sváb vagy! A szüleid Németországban vannak, mit akarsz itten?” Lehettünk ott vagy 20-25-en sváb származásúak – mindannyian Budapestre kerültünk, a toloncházba. Ott az egyik őr, a Hackner Jani ismert engem, és azt mondta, ha elvállalom a takarítást a rendőröknél, dupla ebédet kaphatok. Persze hogy elvállaltam. Később a rokonok meg az ismerősök hoztak nekem szalonnát, kolbászt, kenyeret. Jól ment a sorom, egészen addig, amíg el nem kerültem onnan.
Történt, hogy az egyik nap engem meg egy barátomat bevittek a budapesti kapitányságra. A parancsnokságon kihallgattak, mindent tudni akartak rólam, főként hogy mit csináltam. Mondtam, hogy „Én semmit sem!” Borzasztó volt. Aztán, amikor egy vagon szén érkezett, talicskával be kellett hordanom a házig, ami jó messze volt. Elvették a cipőmnek a fűzőjét és a nadrágom szíját is, nehogy felakasszam magam három oroszországi év után… Akkor találkoztam a Pompornéval és a rokonaimmal, akik három hét után kiszabadítottak onnan. Elvittek az osztrák határra, onnan aztán mehettünk, ahova akartunk. Nem volt pénzünk, feketén mentünk. A német határon az oroszok elkaptak bennünket és bezártak. Írtam egy levelet a szüleimnek, de posta nem került az utamba, nem tudtam elküldeni. Az volt a szerencsém, hogy nem írtam hülyeséget, csak azt, hogy pár nap múlva ott leszek náluk. Azok az oroszok már három éve nem voltak otthon. Kérdezték: „Hogy mennek a dolgok, milyen az élet Oroszországban?” A valóságnál jobbat mondtam, azt, hogy nem rossz, de itt biztosan jobb.
A börtönből szabadulva egy társammal 80 kilométert mentünk az erdőben Passauig, majd onnan Münchenbe. Ott átszálltunk a Stuttgart felé vivő vonatra. Mivel pénzünk nem volt, mindezt feketén tettük. Egyszer csak jött a kalauz és kérte a jegyet. „Nincsen. Oroszországból jövünk” – mondtam. Megkérdezte, hogy hova akarunk menni. Mondtam, hogy Göppingenbe. Erre azt mondta, hogy 6 órakor megérkezünk, ott szálljak le. Így is tettem, de miután leszálltam, nem tudtam merre induljak. Szerencsémre találkoztam egy törökbálinti lánnyal, aki éppen munkába ment, és ő kísért el a szüleim címére.
Két év múlva már tudtuk, hogy jobb nekünk itt, mint otthon. Németországban a szabadság megvolt, mindenki megmondhatta, amit gondolt. Nem kellett félni, hogy éjjel jönnek értünk emiatt.
Lechner István
története
1945. szeptember elején jöttünk haza az angol fogságból. Ötven svábgyerekkel és sok magyar menekülttel együtt nem engedtek bennünket haza a határról. Zalaegerszegre vittek.
Még a határon találkoztam egy sóskúti családdal, mondtam nekik, hogy internálva leszek, s nem tudom, hogy él-e még a családom. Írtam egy cédulát, s megkértem őket, juttassák el Törökbálintra. Ezt a cédulát a Führinger mészáros lányának adták át a Törökbálint felé tartó villamoson. Az értesítés nyomán látogatott meg a táborban Tóni bátyám, és nagyon megörültem, hogy mindnyájan élnek még, mert nem tudtunk egymásról semmit sem. Akkor mesélte el azt is, hogy ki leszünk telepítve, és ha lehet, szökjek meg innen…
Három hétig voltunk Zalaegerszegen. Négy asszony főzött nekünk. Sok zalaegerszegi volt közöttünk és az ő feleségeik is ott voltak, többek között a főszolga felesége is. Amikor megkérdezte, hogy mi újság a családommal, elmondtam, hogy mind élnek még – az ikertestvérem Oroszországban van, a papámat pedig internálták. Erre azt mondta: „Látom, maga egy rendes magyar családhoz tartozik.” Megkérdeztem: „Bocsásson meg, miért tudja ezt mondani?” „Mert minden családban valaki internálva vagy fogságban van.” Mondom neki: „A Tóni bátyám itt volt és elmondta, hogy nagy baj van. Mi, svábok, ki leszünk telepítve.” Erre azt válaszolta: „De Pista, megmondom őszintén magának, hogy mit gondolok én erről. A magyar svábok a legboldogabb emberek, a legboldogabb magyarok, hogy elmehetnek innen, ezektől a kommunistáktól. Itt ötven évig nem lesz lélek.” Megijedtem. Most jöttem a fogságból és ilyen idők járnak itthon? Nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmi előfordulhat. Tizennyolc éves voltam, jól tudtam aludni, de aznap este nem sikerült elaludnom.
Aztán 1945. december 9-én megszöktem egy törökbálinti fiúval, Nap Andrással együtt.
(Folytatása következik.)
Scheiblinger Péter
