Magyarország hosszú ideje tartó történelmében meghatározó szereppel bír egy-egy lobogó tavasz, lánglelkű ősz. A költői hasonlatnál maradva, gondolok itt például 1956 októberére, vagy 2006-ban ugyanerre a hónapra.

Most persze tavasz van, március.
Aktuálisan tehát az 1848-ban győzedelmeskedett forradalom évfordulója (amely azután, a különféle nációk minket tiprása okán, egy elveszített szabadságharcba torkollott). Nincs semmiféle szándék elvitatni nagyszerűségét az akkori vezérala­koknak: Petőfinek, Vasvárinak, Jókainak, Kossuthnak vagy éppen a később mártírhalált szenvedett tábornokoknak. Ám az akkori eseményeknek – számomra – mégiscsak a legfőbb szereplői azok a mára jobbára névtelen emberek, akik honvédként, háttérszemélyzetként, bármiféle segítőként küzdöttek, győztek, veszítettek, meghaltak, áristomba, netán idegen földre kényszerültek.
Hősök voltak.
Sok év telt el az említettek óta. Az országot időközben szoba-konyhányivá zsugorították, életképességét vergődéssé silányították, jelenét jövőkép nélküli szorongásba fojtották. Most pedig olybá tűnik, hogy életigenlő szellemiségét és tetterejét ismét a különféle nációk (európai tagországként bennünket semmibe vevő) minket tiprása döngölné, mondjuk, a hazai édesvízkészlet alá.
S talán nem is nagyon képletesen:
a magyar megmaradásért folyik e legújabb harc, s vannak vezéralakjai, akiktől nincs szándék elvitatni semmit. Ám a legutóbbi idők eseményei­nek – számomra – mégiscsak a legfőbb szereplői azok, akik nap mint nap szembenéznek a bevásárlóközpontok s egyéb boltok kasszáival, a gyerek iskoláztatásával, a gyógyszerek áraival, a csökkenő értékű fizetéssel, a munkahely elvesztésének lehetőségével. S akik mindeközben nem hallják meg a szitokszavakat, a sunyi uszítást – hanem nyitott tenyérrel keresik mindenkivel az összefogást.
Hiszen hősök.