Mind tudjuk, milyen problémákkal kell szembenéznie a XXI. század emberének, de történelmi amnéziában szenvedünk. Hiszen nem számít, hányszor mondják el nekünk előadásokon, hogy figyeljünk a környezetünkre, vagy hívják fel a figyelmünket arra, hogy milyen szörnyűségek vannak a világban, sajnos sok a süket fül.

Esetleg végighallgatjuk, egy ideig bámulunk és sajnálkozunk, aztán ugyanúgy hazamegyünk, éljük a kényelmes életünket, és panaszkodunk a politika vagy egyéb dolgok miatt! Érzelmileg túlfűtött cikkem globális kérdéseket fog most felvetni.
Sajnáljuk az embereket Afrikában, ugyanakkor az sem megoldás, hogy mindenki számára ugyanolyan színvonalú életet teremtsünk. Hogy miért? Egyrészt ez lehetetlen (akinek lenne akkora vagyona, hogy ezt megvalósítsa, úgysem teszi meg, aki meg segítene, az csak keveset tud egyénileg hozzátenni, persze mindig vannak kivételes emberek nagyszerű tettekkel), másrészt más jellegű problémákat is felvetne a jelenlegieken túl (vagy másképp közelíti meg például az éhínséget).
Ha a perifériában az életkörülmények javulnak, valamint az élet tartama meghosszabbodik, vagyis a fejlett országokéhoz hasonlóvá válik az életszínvonal, akkor a fejlődő országokban, ahol így is nagyon magas a születések száma, az élelemre való igény is megnő. A probléma pedig már most adott: nincs több föld, amit meg lehetne művelni. Az éhínség most is sújtja a harmadik világot. Miért gondolom ezt? Magában az, hogy a tanultabb emberek talán nem vállalnának nyolc gyereket, megállhatná a helyét, de a probléma forrása nem is csak a tanulatlanság. Valójában a vallási felfogással, az életstílussal ütközne a születések korlátozása. Egy hindu apának nem tudod megmagyarázni, az nincs rendben, hogy a nyolcéves lányát férjhez adja egy 30 éveshez, aki meggyalázza őt, aminek két végkimenetele lesz: előbb-utóbb teherbe esik és a születés napjáig azt sem tudja, mi történik a testével, vagy ha a teste nemileg nem érett, a belső szerveit akár tragikus károsodás érheti. Egy nép felfogását, értékrendjét, normáit pedig aligha tudod megváltoztatni. Hiszen a te normáid a saját országodon belül érvényesek igazán, de ott te lennél a kívülálló, a furabogár.
Meglepődtél? Pedig ez van, ahol „normális”. (Azért hozzáteszem: a gyermekházassággal a nők többsége nem ért egyet ott sem, de nekik ott „nincs szavuk”, beletörődnek a sorsukba.) Nem azt mondom, hogy roskadj magadba, és mostantól vedd a világ terheit a válladra, de legalább becsüld, amid van, hisz a vantól soha sem kell félni. Sokan bármit megadnának azért, hogy ne háborús színtéren éljenek, vagy hogy lehessen igazi gyerekkoruk.
Akkor mégis mit lehetne tenni? Szabályozni a születések számát, mint Kínában? Vagy az abortuszt elfogadni? Ezek morálisan ütköznek az emberek értékrendjével, hiszen milyen alapon mondaná ki a törvény azt, hogy neked csak egy gyereked lehet, vagy hogy abortuszra kell menned, mert már van egy gyermeked? Az abortusz kérdése így is érzékeny téma, hiszen nem tudjuk pontosan, hogy az élet mikor kezdődik. Lehet, hogy a megtermékenyülés időpontjában, lehet, hogy csak akkortól, amikor már zigótáról beszélünk, vagy az első lélegzetvételtől – nem tudjuk és nem is mostanában fogjuk megtudni.
Viszont az a tény, hogy hétmilliárdan vagyunk. Nincs olyan állandó képlet, ami leírhatná azt a növekedési tendenciát, ami alapján gyarapodunk. Hiába kisebb a fejlett országok zömében a népesség, ha globális viszonylatban a természetes szaporulat pozitív értéke óriási. De meddig bírjuk így? Mi lesz a megoldás? Bízom benne, hogy valamilyen megoldást találnak rá. Úgy gondolom, ha nem találnának, akkor bármi rossz is megtörténhet…

Eszti