Ecce Homo

Íme, az ember.
Társ a társtalannak,
Tömeggel sokkos magánnyal
Magára hagyott.
Mában botló,
Holnapért kísértő,
Álnokul szép,
Rútul igaz.
Földre köpő,
Földből teremtő,
Önmagától rettegő őrző,
Rács mögött is bízó őrizett.
Lent se biztos,
Fent se biztos,
Semmitől bozontos éjben is
Hidat teremt.
Szférákat lép,
S két part között
Silány gödörben fetreng.
Vágyra vágyó,
Biztosról lemondó,
Komfortos zugába
Ágyrajáró,
Büszke,
Sarkokon kolduló hiú.
Önmaga teremtett zűrzavarában
Rendért,
Istenért kiáltó,
Gyenge bátor.

S mégis, mikor közéjük állott
Kegyesen az Isten,
Megölték, mert tanította volna,

Elviselni mindezt.

Hagyaték unokáimnak

Jó hírt a világnak,
Harmat cseppet ibolya hamvának,
Lángsörényt nádasba bukó
Esti Napnak, parány lyukakat,
Leselkedő csillagoknak.
Réz guzsalyt az öreg Holdnak,
Szövétnekét, hogy megfonja.
Mind ezt néktek számolatlan,
Úgy adom.
Osszátok csak vámolatlan,
Így haszon.

Vigyázz a karácsonyodra

Ha hó hull,
Vagy forró csókok hűlnek
Jégvirág szúrta szíveden,
S hiszed, hogy örökös vendég
Üres szobádban a magány,
Ne rohanj fenyőillatú emlékek után,
Karácsonyodra vigyázz, nyújtsd kezed
Egy kéz után, s vágyaid jászolára,
Suhogó remény hírnöke száll.