Múltidéző – A Pásztor fivérek, László és György

Első rész

Létezik a magyar jégkorongsportnak egy olyan legendás személyisége, akinek közismertségét, közkedveltségét – a focival vett példával – csak Puskás Öcsiéhez lehetne hasonlítani. Bárhol a világon, ahol a jégkorong jelentős sportág, ismerik a nevét és megsüvegelik, ha arra jár. Ő dr. Pásztor György (Törökbálint, 1923. március 2.). Jelen írás szemelvényeket tartalmaz Tejfalussy Béla–Kovács Attila: Magyar Hokilegendák (Bezsó Bt. Könyvkiadó, 2010) című könyvből.
Értelmiségi család sarjaként látta meg a napvilágot 1923-ban, Törökbálinton. A Pásztor família kisebbfajta gyógyszerész-dinasztia is volt egyben, hiszen György édesapja, Pásztor Károly, valamint bátyja, Pásztor László ugyanúgy gyógyszerészként tevékenykedett, mint főhősünk. Az értelmiségi lét azonban még véletlenül sem jelentette azt, hogy a gyermekek ne sportoltak volna, amikor csak alkalmuk adódott rá. Ennek köszönhető, hogy Pásztor György rendkívül fiatalon megismerkedett a korcsolyázással és a jégkoronggal is, pedig utóbbi akkor még igencsak gyerekcipőben járt Magyarországon.
A korosztályom körében közismert csatolós korcsolyám volt nekem is – a csatok hiányában már csak spárgával felkötve. Nem messze az otthonunktól, Törökbálinton korcsolyáztam először. Volt a téglagyár előtt egy mocsaras, nyáron gyakran ingoványos terület, amelyet a feljövő talajvíz tett ilyenné. Ez a talajvíz télen befagyott, és kitűnő természetes jeget biztosított számunkra. Napestig ott korcsolyáztunk, sőt ha a létszám lehetővé tette, alkalmanként még jéghokiztunk is, levágott faágakkal, a korong pedig egy Schmoll cipőpaszta kerek pléhdoboza volt.
A négy elemit még odahaza, Törökbálinton végezte el, majd 1933-ban – édesapja, hogy testvérbátyja nyomdokait kövesse – a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumba íratta be. Nem ingázott naponta Törökbálintról, hanem az iskola internátusának bentlakásos diákja lett. Az iskola híres volt szigoráról és következetes nevelési elveiről, ami roppant népszerűvé tette a szülők körében, ráadásul emellett komoly tekintélyt is adott az intézménynek.
Állandó belépésre jogosító bérletünk volt a műjégpályára, ahová nagyon szerettem járni. Akkoriban a társadalmi élet egyik legfelkapottabb színtere volt a Városligeti Műjégpálya. Szép lányok, sportesemények, versenyek, minden, ami fontos. Persze csakhamar több lett a jégpályára járás, mint egyszerű szórakoztató időtöltés, hiszen tagja lettem a gimnázium jégkorongcsapatának. Nagyon jó csapatunk volt, több ízben megnyertük a KISOK-bajnokságot (Középiskolások Országos Bajnoksága).

Pásztor és a „cicasál”

Annak idején, amikor én kezdtem el jégkorongozni, még álmodni sem mertünk olyan kitűnő felszerelésről, mint amilyenben napjaink a játékosok játszanak. A mi kis hokis védőfelszerelésünk akkor még csak vastag filcből állt, amely bár viszonylag jól védte a testünket, de nem volt éppen a legkényelmesebb viselet és rendre kidörzsölődött a nyakunk tőle. Így az egyik mérkőzés előtt még az öltözőben felraktam a nyakamra a filc alá egy igen puha, úgynevezett afrikai porsálat. Újításom remekül bevált, s miután a nyakam is megúszta a kidörzsölést, ettől kedve már minden mérkőzésen a felszerelésem részévé vált. Persze a mérkőzéseken, a nyakamon állandóan lobogó, színes kis sálat játékostársaim azonnal „cicasálnak” keresztelték el, olyannyira, hogy jégkorong-pályafutásom során végig rám is ragadt – szinte jellemzőként – „Paszuly, a cicasállal”. (Játékos beceneve végig a Paszuly volt.)
1941-ben – még fasori diákként – részt vesz a VI. Nemzetközi Téli Játékok jégkorongtornáján is, ahol tagja a magyar ifjúsági jégkorong-válogatottnak. Sikeres érettségije után a kor slágercsapata, a Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE) hívta soraiba. Ennek színeiben nyerte élete első felnőtt bajnoki címét az 1943/1944-es bajnoki szezonban.
Ez volt az utolsó bajnokság, amely a világháború ideje alatt zajlott, hiszen egy évre rá nem lehetett megrendezni a pontvadászatot, másrészt pedig Észak-Erdély visszatérte miatt ez volt az egyetlen olyan magyar bajnokság, amelynek döntőjét Csíkszeredában rendezték meg, így első felnőtt aranyérmemet Székelyföldön nyertem meg.
1944–1945-ben súlyos harcok dúltak, az akkor gyógyszerésznek tanuló, egyetemi hallgató Pásztort – orvos, mérnök csoporttársaival együtt – jövőjük megmentésének érdekében szabályosan ki kellett menekíteni a magyar fővárosból.
A gyógyszerészhallgatókat professzoraikkal együtt Grazba, majd végül egy bajorországi faluba, Aufhausenbe telepítették. Innen csak jóval a háború befejezése után, 1945 októberében vált lehetővé a hazaindulás. Hazatérésem után – mint „nyugatost” – egy internálótáborba vittek kényszermunkára, majd onnan egy szénbányába. A meghurcoltatások miatt másfél évet elveszítettem és csak 1948-ban diplomáztam.
Azonban szerencsére már 1946 őszén újrakezdhette a jéghokizást. A politikai okokból megszüntetett, nagy múltú BKE játékosai szanaszét széledtek, más csapatokban folytatták pályafutásukat. Pásztor György – rövid csepeli kitérőt követően – a Budapesti Vörös Meteor együtteséhez igazolt, amelyhez aktív pályafutása végéig, közel másfél évtizedig hűséges maradt, és amelynek színeiben aztán még négy magyar bajnoki címet szerzett.
Az igazi bravúrnak azonban máig azt tartja, hogy a jégkorongsportot sikerült újjáéleszteniük a második világháború után.
(Folytatása következik.)

Scheiblinger Péter