Beszélgetés Makray Katalinnal, Schmitt Pál köztársasági elnök feleségével

Október 22-én tartotta szakmai napját a Tábitha Gyermekhospice Ház. A rendezvény fővédnöke Makray Katalin asszony, a köztársasági elnök felesége volt, aki a Tábitha Házban tett látogatása után érkezett a Munkácsy Mihály Művelődési Házba, ahol a szakmai előadásokat is meghallgatta. A Duna Szimfonikusok által adott ünnepi koncerten már nem tudott jelen lenni, hiszen a városban még több helyre volt hivatalos ezen a délutánon. Indulás előtt mégis jutott egy kis ideje arra, hogy válaszoljon a Kerthelység kérdéseire.
Az interjúra készülve sok cikket elolvastam önről, egészen a kezdetektől mostanáig. Nem volt nehéz anyagot találni, hiszen már egészen fiatalon közismert személyiség volt. A mostani pozíciója azonban mégis más. Talán nagyobb – a szó legjobb értelmében vett – hatalmat adott a kezébe, amellyel hatni tud az emberekre. Tenni tud a jó ügyekért. Ez valóban így van?
Érdekes kérdés, és ezen valójában így még nem is gondolkodtam. Alapjában az, hogy a férjemet elnökké választották, úgy gondolom, az én kezembe nem adott szó szerint értendő „hatalmat”. Hiába is szeretnék, nem tudok minden általam hasznosnak vélt ügyben kézzelfogható segítséget nyújtani. Az viszont igaz, hogy a férjem pozíciójából adódóan több figyelmet kapnak azok a helyszínek, események, amelyekre eljutok. Egyrészt a sajtón keresztül, másrészt talán a helyi közösségeken belül is. Így jobban ráirányul a figyelem egy-egy problémára, megmozdulnak olyanok is, akik addig nem is hallottak az ügyről, és a helyi gondok így könnyebben megoldódnak. Fontos hírt adni arról is, ha valami sikeres, hiszen ezzel kedvet, ötletet, példát adhatunk azoknak, akik hasonló problémával küszködnek. Az elmúlt egy évben rengeteg helyen jártam az országban, és örömmel mondhatom, hogy ebben az értelemben talán tényleg sikerült sok jó ügy érdekében hatással lenni az emberekre.
Számtalan jótékonysági esemény védnökségét vállalta el szerte az országban. Hogy látja? A magyar emberek szívesen segítenek másokon?
Rengeteget változott, sokat javult a helyzet az elmúlt évtizedekben. Amikor elkezdtem járni az országot, otthon sokat beszélgettünk, és azt kérdeztem a családomtól, hogy régen vajon hol volt az a sok sérült ember? Mert sajnos az egészségügyi számok azt mutatják, hogy legalább ennyien éltek közöttünk húsz éve is. Csakhogy nem találkoztunk velük, mert a társadalom sokkal kevésbé volt elfogadó a fogyatékkal élőkkel szemben. A családok inkább igyekeztek eldugni sérült, beteg családtagjaikat. Mára ez a szemlélet szerencsére óriási változáson ment keresztül. Persze még rengeteg tennivaló van, de a sérült emberek már sokkal inkább benne élnek a társadalomban, hasznos tagjai a közösségeknek. A család már viszi magával a sérült gyereket is, ha vásárolni megy. Aki képes rá, beilleszkedik az egészséges gyerekek közé, együtt jár velük óvodába, iskolába. Ez számukra is óriási erőt, önbecsülést ad, és a közösségek is profitálnak belőle, hiszen gondozásra szoruló „teher” helyett igazi értéket termelő embertársakat kapnak. Valóban sokat járom az országot, és szerencsére egyre több ilyen jó példát látok, ahol a közösségek összefogásával valósultak meg nagyon színvonalas, magas szintű ellátást nyújtó intézmények. A Dóri Ház és a Tábitha Ház ilyen hely. De a héten Komárom megyében is több hasonló intézményben jártam. Ezeket valamilyen szinten támogatták az önkormányzatok is, de elsősorban a helyi közemberek segítségével valósultak meg. Ez nagyon nagy dolog! Egy társadalom erejét az mutatja meg, hogy a nehezebb gazdasági helyzetben nem azt nézi először, hogy mi hiányzik még neki, hanem van ereje és figyelme segítő kezet nyújtani azoknak, akik támogatásra szorulnak. Ez óriási dolog és nagyon fontos! Azt jelzi, hogy ebben a nehéz időszakban is van erőnk nemcsak magunkra, de a körülöttünk élőkre is figyelni. És ha erre gondolunk, akkor talán holnap már bizakodóbbak és jobb kedvűek leszünk.
Sajnos vannak azonban olyan esetek, amikor egy gyógyíthatatlan betegség végképp elhatalmasodik. A Tábitha Házban ilyen gyerekeket gondoznak. Valaki azt mondta, nem is érti, minek ennyi pénzt költeni ezekre a gyerekekre, hiszen úgyis hamarosan meghalnak. Nekik mit válaszolna?
Azt, hogy soha ne kelljen megkérdezniük, hogy az ő gyerekük, az ő unokájuk miért nem kaphatja meg a segítséget, azt a speciális ellátást, ami enyhítheti egy gyógyíthatatlan kis beteg és a családja szenvedéseit. Ezt nem kívánom senkinek. A társadalom ereje abban áll, hogy az ember nem azt számolgatja, hogy mit vesz el tőle a másik. Csak azt mondhatom, amit az előbb is. Az összetartó, segítőkész közösségek, ahol az emberek önzetlenül segítik egymást, mindig sokkal erősebbek, mint azok, ahol az emberek csak magukkal foglalkoznak. Egy erős közösségben pedig az egyének is mindig jobban boldogulnak. A Tábitha Gyermekhospice Ház megvalósulása a segítőkészség, az önzetlenség nagyszerű példája. A kis betegek és a házban dolgozó szakemberek támogatása pedig igazi önzetlen segítség, amire nagy szükség van.

Perjés Erzsi