Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Süli István Törökbálinton élő író Lassú csárdás című műve.

Ha nem tudnám a könyv címét, akkor is táncra gondolnék, vagy legalábbis egy olyan zeneműre, amelyre táncolni lehet, olyan feszes, olyan fegyelmezett és olyan sodrása van, és ha nem lenne már sajnálatos módon elcsépelt ez a meghatározás: ez bizony igazi magyar tánc.
Halk, de határozott hang már a könyv elején, és egyre sűrűbb, pattogóbb a ritmus, míg a már-már kíméletlen utolsó fejezetet ugyanezzel a halk és határozott hanggal engedi el. Illetve: elenged engem, az olvasót.
A könyvet tizenegy fejezetre bontja az író, és úgy vélem, megengedi, hogy csak belelapozva olvasgassak, ugyanakkor ezzel el is éri, hogy folyamatában is elolvassam az egész művet. Mert már szükségem van rá.
Egy olyan szemlélődő ember, aki nem részvétlen szemlélő, aki maga is érzékeny részese a történteknek.
A halál motívum keretet ad, állandóan visszatérő dallam, időnként halk, majd dübörgő és végül a halál „elfogadása” vezet oda, hogy elfogadjuk: élni kell.
Szeretettel ajánlom minden törökbálinti olvasónknak ezt a könyvet!