Múltidéző – A Pásztor fivérek, László és György

Második rész: Pásztor László

Nagy, vastag tapintású borítékot kaptam a minap Washingtonból Pásztor Laci bácsitól. A borítékban könyv- és fényképmásolatok, újságkivágások. Ezekből merít a jelen írás. A betűk és fényképek arról tanúskodnak, mi történt vele a történelem nagy viharaiban, a háború alatt Budapesten, az 50-es években Oroszlányban, a forradalom után Bécsben és arról, hogyan kezdett új életet Washingtonban.
Élettörténetének korszakait a Magyar sorsok a XX. század közepén című, Budapesten megjelent kiadvány a következőképpen jeleníti meg.
1946 márciusában öt év börtönre ítélik annak ellenére, hogy egyetlen vádló tanú sem volt ellene és negyven védő tanúját az első négy mellette szóló tanú meghallgatása után kizavarták a tárgyalásról. Pedig azok közül többen is arról akartak tanúskodni, hogy nemcsak baloldaliakat mentett meg a németektől, de még munkaszolgálatosokat és köztük zsidókat is a kivégzéstől, vagy a Breslauba kivitt egyetemistákat a német hadseregbe való bekényszerítéstől és a magyar egyetemi vagyont az elkallódástól. Ezt a népbírósági ítéletet a parlamentben székelő Bojta, feljebbviteli tanács 1946. márciusban azzal hagyta jóvá, hogy sajnos nekik „kell a gyönyörű felszabaduláshoz és a vértelen forradalomhoz a szenvedést megteremteni”.
1948. november végén, amikor Pásztornak a korábban ki nem hallgatott tanúit meghallgatták, szabadlábra helyezték perújrafelvétellel.
1949-ben először alkalmi kisegítőként, majd miután Bihari Nagy Adélt feleségül vette, szeptembertől rendes gyógyszerészként Budafokon a Fehér Gyógyszertárban dolgozott 1951. februárig, amikor fia, László megszületése után néhány nappal a „népi demokratikus rend erőszakos megdöntésére irányuló összeesküvés kezdeményezése, szervezése és vezetése” vádjával el nem vitte az ÁVH. Tizenegy hónapig volt az ÁVH különböző börtöneiben és Kistarcsán, ahol kínzása közben nemcsak a koponyáját törték be, de 32 kilóra is lefogyott. Azonban a vádakat nem tudták bizonyítani. Tizenegy hónapig még a családját sem értesíthette, hogy él. Amikor letartóztatása után egy évre – hat év börtönre ítélték feljelentési kötelezettség elmulasztása és izgatás miatt – a felesége végre látogatási engedélyt kapott, a beszélőn nem ismerte meg, mert olyan sovány és olyan borzasztó állapotban volt.
1952. márciusi budapesti feljebbviteli tárgyalására Mária­noszt­rán a börtön parancsnoka nem volt hajlandó előállítani, így ítélete jogerőssé vált, mert mint koncepciós peres, 00-ás elítéltnek még saját ügyvédhez sem volt joga.
1952 májusában az oroszlányi bányába került kényszermunkára, ahol mint bányász, bányamentő, ápoló, „sebész” és gyógyszerész dolgozott és 209 százalékos összteljesítményt ért el. Ebben az időben a rab bányászok a teljesítményüknek megfelelően fél vagy negyed elengedésével is szabadulhattak, ha termelésük a 200, illetőleg 150 százalékot elérte.
1954. áprilisban így „1/2-lel” szabadult a 209 százalékos összteljesítménye alapján, azzal a feltétellel, hogy mint szigorított, rendőri felügyeletes nem hagyhatja el Oroszlányt és ott a városi patikában kell dolgoznia.
Köztudott volt róla, hogy kétszeres politikai elítélt, és szigorított rendőri felügyelet alatt áll, így 1956. október 25-én rögtön beválasztották az oroszlányi városi forradalmi tanácsba. Először a vállalati munkástanácsok választásának lebonyolítására kérte fel a városi forradalmi tanács, majd hogy az oroszlányi forradalmi tanácsot a tatai járási forradalmi tanácsban, azt követően a Győrben székelő Dunántúli Forradalmi Tanácsban is képviselje. Győrben Szigeti Attila forradalmi tanácselnök munkatársaként a sajtóügyek intézésére, majd a külügyek koordinálására választották meg.
1956. november 1-jén őt bízták meg, hogy szerkessze meg egy bizottsággal és vigye ki még éjjel a Dunántúli Forradalmi Tanács segélyt kérő iratát az ENSZ-hez. De csak Nickelsdorfig jut el, ahova lejön Bécsből a szociáldemokrata Oskar Helmer belügyminiszter és Kay Björn, a Szabad Szakszervezetek Világtanácsának épp Bécsben tartózkodó főtitkára és átveszik tőle a forradalmi tanács iratát azzal, hogy eljuttatják futárral az ENSZ-hez, de őt mint egy el nem ismert kormány képviselőjét nem engedheti át Ausztriába, annak semlegessége miatt.
1956. november 4-én sikerül Oroszlányba visszamennie Győrből, ott és a tatai járásban dolgozott tovább a forradalmi tanácsokban.
1956. november 21-én miután a járásban az ÁVO listáján első helyen szereplő veszélyes forradalmárt keresik, a forradalmi tanács úgy dönt, hogy menjen ki Nyugatra és ott folytassa a magyarság szabadságáért és az 56-os követelésekért a küzdelmet.
November 24-én már Bécsben van családjával együtt, és azonnal kap állást, mint gyógyszerész, de ugyanakkor elkezdi a szabadságharcosok szervezését is, amit az osztrák belügyminiszter személyes kérésére kénytelen abbahagyni. Ezután elfogadja az amerikaiak meghívását, hogy repülőn mint prominens szabadságharcost kiviszik Amerikába.
(Folytatása következik.)

Scheiblinger Péter