XIII. rész
Béla gondterhelten meredt maga elé.
– Hm – szólalt meg kis idő múlva. – Hogyan gondolhattad, hogy ismerhettem, ha csak pár éve került ide? Miféle turpisság van ebben, te Lajos?

– Esküszöm, hogy semmi! – mondta ijedten a párttitkár. – Én csak arra gondoltam, hogy mint volt helybeli, hátha hallottál ezt vagy azt. Meg persze arra, hogy te egy mégiscsak magasabb szintű egyéniség vagy az ilyen ügyekben, s mint ilyen, bizonyára a legbölcsebb elvtársiassággal adsz nekem tanácsot.
– Tehát: nem ravaszkodunk?
– Dehogy!
– Biztosan nem kért meg senki fentről, hogy engem faggass meg az ügyről? Hátha belecsúszok valamibe?
– A nyakamat rá. Annyira, hogy nem is tudnak az egész dologról. Még csak az kéne! Rögtön rám is sóznák, hogy elcsesztem a párttitkárságot ebbe a faluba…
– És nem? Hiszen elvtikém, ez bizony már politikai ügy. A néphatalomban ugyanis mindenkinek meg kell lennie! Eltűnés nulla százalék, meglevés száz vagy inkább még annál is több százalék!
– De hát mit csináljak – mondta sírós hangon a pártitkár –, ha ez a Mák gyerek három napja teljesen nyomtalanul eltűnt?
Béla az előbbi megingása után ismét teljesen elemében érezte magát. Némi kajánsággal a hangjában mondta:
– Nyomtalanul, nyomtalanul… Tetszik ez a szó nekem, hogy nyomtalanul. Te, Lajoskám, nem lehetséges akkor az, hogy nyomtalanul is volt? Mert ha se ott nincs nyom, se itt nincs nyom, akkor… ugye… Érted?
A párttitkár tenyerével a homlokára csapott.
– A mindenit! – rikkantotta. – Mekkora igazad van teneked! Persze, Bélám, elvtársam, ha nyoma sincs ennek a Máknak, akkor el sem tűnhetett!
– Ugye?
– Igen, csakhogy… akik ismerték a faluban, azok esetleg emlékezni fognak rá.
– Hát ne emlékezzenek!
– Helyes, igazad van, ne emlékezzenek. Ez megoldható. Csakhogy…
– Ej, mi megint a „csakhogy”?
– A tehenek.
– A tehenek?!
–  Bizony. Átkozott egy eszük van a teheneknek.
– Tréfálsz?
– Isten ments… izé… vagyishogy istentelenül nincsen énnekem kedvem tréfálni! A baj ott van, hogy ez a Mák Sanyi volt…
– Mák Sanyi?! Ki az a Mák Sanyi? Még sosem hallottam róla.
– Nem, persze, én sem. Csupán azt szeretném jelezni, ha netán beszéltem volna valamiféle Mák Sanyiról, akkor biztosan tehénpásztorként emlegettem volna. De tudom, hogy nem beszéltem róla, mert fogalmam sincs ilyen személyről. Viszont most az a nagy probléma, hogy öklelőznek a téesz tehenei. Akárkit rendelek ki melléjük, öklelik.
– Öklelik?
– Öklelik.
– Egy normális téeszben, gazdaságilag mondom, nem pedig katonapolitikailag, szóval egy normális téeszben nem öklelőznek a tehenek. Kérődznek, termelik a tejet, borjaznak, de semmiképp se öklelőznek. Ha meg öklelőznek, akkor egyszerű a megoldás: vágóhídra velük!
– Százhetven tehénnel? Hiszen nem is vágómarhák. Mi lesz akkor a termeléssel, mi lesz a százalékkal?
Béla felállt a székről. Kihörpintette a folyadékot pohara aljából, egyik kezével megfogta a kosarat, a másikkal tányérsapkáját bedugta a hóna alá. Katonásan összecsapta kissé a bokáját, s mielőtt kilépett volna az ajtón, azt mondta a párttitkárnak:
– Lajoskám, ez már a te feladatod. Én megadtam neked az irányvonalat, most rajtad a sor. Csak aztán vigyázz, le ne térj a kijelölt útról, mert én még azt is letagadom, hogy valaha láttalak! Nyomtalanítani, vágni vagy nem vágni – ebben neked kell döntened…
Béla ahogy áthaladt az udvaron, odalépett ahhoz a két férfihoz, akik „jó elvtársként” a párttitkár meghívását hozták neki, s most egy rozoga kerti padon ücsörögtek. Néhány percig hevesen magyarázott nekik valamit, majd tányérsapkáját a fejére csapva, ruganyos léptekkel kifordult a kapun.
Alighogy Béla eltűnt, kinyílt a ház bejárati ajtaja, s a párttitkár jelent meg a gangon. Hirtelen, ideges mozdulattal intette magához a két embert.
– Elvtársak – mondta, ahogy a férfiak a lépcső aljához értek –, valamelyikük ugorjon be holnap az öreg Szabóékhoz a kosárért.
A két ember egymásra bámult, majd egyikük vállvonogatva megkérdezte:
– Milyen kosárért, párttitkár elvtárs?
– Hát amiben az imént elvitte a katona elvtárs a tömött kacsát! Az a nejem kedvenc kosara, avval szokott péntekenként piacozni.
– Katona elvtárs? Itt? Milyen katona elvtárs, párttitkár elvtárs?
Kutas Lajosnak, a falu párttitkárának az arca sötétlila lett a dühtől.
Visszalépett a házba, úgy vágva be maga mögött az ajtót, hogy az üvegszilánkok egészen az udvarig repültek.

Marjadi Béla a pártiroda utcájának végén nem Szabó Sándorék felé vette az irányt, hanem átgázolt egy elhanyagolt szőlősön, s az erdőszélhez kanyarodott.
Mihály bácsi, a valamikori uradalmi vadőr házához.
Béla megállt az igencsak foghíjas, mindenféle zölddel benőtt léckerítés mellett s onnan kémlelte az udvart, lát-e valamiféle mozgást? A ház bejárati ajtaja nyitva volt, sárgás és koszlott szövetdarab lengett az ajtófélfák között, nyilvánvalóan a ház gazdájának azt a szándékát tükrözve, hogy távol tartsa a legyeket a lakástól. Az elhanyagolt udvaron lyukas pléhlavór, rozsdás, első kerék nélküli kerékpár s egy felbakolt szekér darabjai kandikáltak ki a lassan mindent befutó vadszeder indái alól.
– Engem keres az elvtárs? – szólalt meg hirtelen a Béla által jól ismert hang, s Mihály bácsi, az öreg vadőr kilépett a ház sarka mögül.
– Ki mást keresnék, ha maga lakik itt? – mondta kis tétovázás után Béla, mert észrevette, hogy a nehézkes, totyogó léptekkel közeledő öregember nem ismeri fel.
– Mondtam már a társainak – dohogott Mihály bácsi –, hogy nincsen énnekem már meg a puskám. Az erdőt se bírnám járni, nyolcvanegy vagyok.
Béla arcán halvány mosoly futott át. Mélyen a szemébe húzta katonasapkáját, s belépett a kerítéslécek között az udvarra.
– Én sem a kaput használom – dörmögte az öreg.
– Azért én mégiscsak körbenéznék a maga portáján. Mert hiába nincsen itt puska, asszongyák errefelé a népek, hogy ezen a környéken még a kapanyél is elsül néha, ha a mi Mihályunk a kezibe kapja.
Az öreg vadőr hunyorogva nézett Bélára.
– Ezt mondják?
–  Ezt.
– Vadhúst keres?
– Azt.
– Hát akkor – vonta meg a vállát Mihály bácsi –, tessen csak az elvtársnak itten jól körülnézni. Sok teteje ugyan nem lesz

(Folytatjuk)