Mindenkinek az életében akadnak olyan időszakok, amikor akarva-akaratlan bizonyos döntések sorozatát kell meghoznia, a mindennapi szükségeseken is túlmenően. Olyan döntéseket, amelyek auráján kívülre terjedők, s másnak, másoknak az életét befolyásolják, befolyásolhatják.

Ha pedig valaki (vélhetőleg) időlegesen (esetleg) olyan élethelyzetbe kerül, amikor ezek a döntések (netalán) a munkáját is jelentik egyben, akkor aztán végképp megfontoltnak kell lennie.
Csupán a teljesség kedvéért említem, hogy körülbelül az ovis korszak közepétől számítottan rengeteg döntést kell napi jelleggel meghoznia egy embernek. Olyan sokat és olyan sokszor, hogy egy idő után már „csak teszi a dolgát”, észre sem véve, hogy döntött. Csupa (látszólag) banális dologgal kezdődik: mit vegyek fel? Illik-e ehhez a nadrághoz ez az ing/blúz? Mit reggelizzek? Reggelizzek egyáltalán? És sorolhatnám az ilyesféle hétköznapiságokat napestig, ám nem célom olyan döntésre késztetni az olvasót, hogy továbblapozzon.
Fogalmam sincs, miért jut az most az eszembe, hogy nemrég egy közeli barátom udvarán nézegettem az ide-oda rohangáló aprójószágokat, szárnyasokat. Akadt köztük két fészekaljnyi idei baromfi is, jérce és kiskakas vegyesen. Érdekes volt, ahogy teljes hévvel el-elfoglaltak egy dombocskát, s alighogy a tetejére kerültek, mindjárt peckesebben járkáltak, s már kukorékolni is megpróbáltak. Bámész érdeklődésemet látva a barátom mosolyogva megjegyezte: az oktondiak nap mint nap ezt csinálják, s azt hiszik, egyre magasabban vannak, pedig csak a halom nő alattuk…
Nos, visszatérve arra, amit e lapszélen a döntésekről kívántam úgy nagy általánosságokban megjegyezni: hát bizony az embert próbáló feladat. Legalább annyira, mint igazgatót választani egy művelődési házba.
Törökbálinton.

Ez egy Tandori Dezső-vers, pontosabban: bökvers. Sok igazságot hordoz a maga egyszerűségében és szokatlanságában. Itt most az a szerepe, hogy mondandómhoz lepörgethessek róla egy képzeletbeli szálat.