Kedves Olvasó! E visszaemlékezés-sorozat következő részeiben egy újabb elűzött törökbálinti sváb család kálváriáját olvashatja. Mondják, az idő múlása és a feledés gyógyír a rossz emlékekre. Nem igaz. Vannak traumák, amelyek mélyen, kitörölhetetlenül beleégnek az emlékezetbe és a legszebb pillanatokat is képesek megkeseríteni.
Führinger Ferencné,
született Gentischer Borbála mesél
Első rész
A kitelepítés idején a Paxián (ma Árpád) utcában laktunk. A férjem hídépítésnél dolgozott Pesten. Hegesztő volt és nagyon-nagyon sok munkájuk volt. Amikor megkaptuk az értesítést, hogy mennünk kell nekünk is, begyalogolt a fővárosba mentesítést hozni – arra gondolt, hogy mivel ennyi a munkájuk, talán itthon maradhatunk. Gyalogosan ment és gyalogosan jött vissza egy kis cédulával a kezében, amelyen az itthon maradás tekintetében ennyi állt: „bizonytalan időre”. Amíg úton volt, idehaza összepakoltam a holmit. Amikor elolvastam a cédulát, azt mondtam: Bizonytalan időre nem maradunk, ha mindenkinek mennie kell a családból, a rokonságból, mi is megyünk.

Paxián utcai részlet

Csak egy kis cédulán volt. Ki hiszi ezt el? Ugye? Bizonytalan volt ez így is, úgy is. Az én mamám egyedül élt, fölmentünk hát hozzá és összepakoltuk az ő holmiját is. A férjem bátyja elhozta a cókmókját egy talicskával a nővéremékhez, onnan pedig a rokonsághoz tartozó Bende bácsi pakolta föl – akinek maradt még egy kocsija, meg egy gebéje – és elhozta hozzánk, ahonnan aztán a cókmókunkkal együtt szállította el a budaörsi vasútállomásra.
Mielőtt a férjem Pestre ment a felmentésért, hogy össze tudjunk pakolni, az öreg szekrényünk két ajtaját, lábát, fölső díszítését levette és én teleraktam azt a szekrényt. Előtte két nappal „feketén” levágtunk egy nagy malacot – éjjelre hívtuk a böllért. A húst még éjszaka kisütöttük és beleraktam egy nagy fazékba, majd zsírt öntöttem rá. Mire másnap hazajött a férjem, készen volt minden. A Speiseservice-t is elhoztuk, meg még sok mindent. Abba a szekrénybe lehetett pakolni. Legfölülre a lepedőbe kötözött ruhát és az ágyneműt helyeztük. Volt egy kis fából készült gyerekfürdető teknőnk, azt teleraktam burgonyával, a tetejére a hagymát tettem és egy zsákkal leszögeztem. Elvittük azt is. Sok mindent belerámoltunk, de szerencsére a mi pakkunkat nem vizsgálták meg. Sokan közülünk azonban ráfizettek, mert elárulták őket. Az ő holmijukat elvették. Csak a fakofferunkat nyitották fel – tele volt lekvárral. Megnézték, aztán visszacsukták – szerencsénk volt.
Az állomáson lakott egy család. A férjem odament az emberhez – akkor már egy hete álltunk ott és nem volt kenyerünk –, a felesége sütött nekünk. Olyan jók voltak. A hús is kitartott még, kenyerünk is lett, úgyhogy nem éheztünk.
Húszan-huszonöten voltunk a vagonban – Führingerék, Wittingerék, Strelliék.
Középen a kályha, mi a vagon két oldalában.
A gyerekeket fönt aludtak, mi lent. A nővéremmel sokszor beszélünk róla, azt sem tudjuk, mit ettünk, s mit adtunk a gyerekeknek. „Einmal hast keine” – egyszer lehetett enni a húsból meg a kenyérből, de hogy reggel mit, azt már nem tudjuk…
Hova érkezünk? Nem tudtuk. Nem tudta senki megmondani. A kísérőink is tájékozatlanok voltak. Amikor Ausztriába érkeztünk – egy hétig időztünk ott –, azt mondták nekünk, itt dől el: Németország, vagy Russland…
És akkor úgy fájt a szívünk, hát csak Russlandba ne. És amikor elment a russlandi vonat, nagyon boldogok voltunk és minden áldott nap estéjén litániát tartottunk. A Strelli Rosi gyönyörűen tudott énekelni és a férfiak is mind velünk imádkoztak és énekeltek. Akkortól lehet mondani, hogy szerencsénk volt. Mindenhova jól érkeztünk meg – Göppingenbe is.
Ez volt a célállomás. Itt állt meg a vonat, s innen vittek bennünket aztán busszal Böhringenbe…

Scheiblinger Péter

Helyreigazítás
A visszaemlékezés-sorozat alapja egy videofelvétel, amelyet Németországban és itthon készítettem. Az előző lapszámban megjelent írásomban a hanganyag írásbeli rögzítése során több hiba is csúszott. A hibákat ezennel korrigálom, egyúttal nagyon köszönöm a cikkben visszaemlékező Klotz Mártonnénak, hogy felhívta a figyelmemet a névelírásokra. Tisztelettel elnézést kérek tőle és a Kedves Olvasóktól is.
Klotz Mártonné apjának húgát Wittinger Márinak és nem Pettinger Márinak hívták. Horváth Miska bácsi Muci és nem Buci apja volt. Az orosz tisztek nem Vojáki tanító bácsiéknál, hanem Woyáki tanító néniéknél laktak. V(W?)olf Matyi feleségével nem Kádit, hanem Khádit telepítették ki.

Scheiblinger Péter