Borzasztóan nehéz helyzetben vannak manapság az emberek. Ráadásul sok mindent nem értenek, sokaknak sok mindent elhisznek: ha jó, ha rossz; ám jóval több olyan dolog van, aminek a miértjét-mikéntjét nem is tudják.

Így hát nyilvánvalóan a legegyszerűbb és legcélravezetőbb megoldás az utcára vonulni, tüntetni, időlegesen beszüntetni a munkát – esetleg nyúlcipőt húzni, kimenekülni e hazából, mely életet adott, felnevelt és kitaníttatott.
Nem számít a gazdaságilag tönkretett ország, nem számít, hogy gyermekeink és unokáink „járni tudásához” most nekünk kell kínkeservesen felállnunk a padlóról.
Igaz, hogyan is nézhet ki egy ötven körüli rendvédelmis vagy egy ötvenhét éves mozdonyvezető, mint aktív dolgozó? Nyilvánvalóan még akkor is rezgő lábú őszapónak látszik, ha egyébként majd kicsattan az egészségtől. Tehát minél hamarabb nyugállományba kell vonulnia.
Egyébiránt tényleg őszinte tisztelet nekik, hiszen ők különleges feladatot látnak el. Legalább olyannyira, mint mindenki más.
Vagy azt nem tudják, hogy ebben az országnak, társadalomnak stb. nevezett viszonylag szövevényes rendszerben: minden mindennel összefügg.
A heccelés is, meg a hecceltek.
Persze azért előfordulhat ám az, hogy esetleg csak azt nem tudják, milyen nehéz betonozni, árkot ásni, tanítani. Nem tudják, milyen nehéz kamiont vezetni, csecsemőt gondozni, szénát kaszálni, autót szerelni. Nem tudják, milyen nehéz házat építeni, árut pakolni, futószalag mellett állni, gyógyítani. Nem tudják, milyen nehéz ásni és kapálni, levelet hordani, pénztárgép mögött ülni. Nem tudják, milyen nehéz malacot hizlalni, búzát aratni, tetőt fedni vagy konyhában dolgozni.
Ja, és még valamit nem tudnak: azt, hogy milyen nagyon nehéz manapság nyugdíjasnak lenni…