Negyven év pedagógiai munka után elköszön a pályától és igazgatói székétől Dr. Német István, a Bálint Márton Általános és Középiskola igazgatója. A múltról és a nyugalmas jövőről beszélgettünk vele.
Régi emlékeimben még él az igazgató úr, hiszen már általános iskolában is találkoztunk, vagyis régóta kapcsolatban áll az iskolával. Hogyan kezdődött?
A dolog érdekessége, hogy amikor 1982 júliusában Törökbálintra kerültem, egy igazgatója volt a két törökbálinti iskolának. A Zimándy iskolában működött a felső tagozat, a Köztársaság téren pedig az alsó. Ennek a két intézménynek lettem én a közös igazgatója. 1985-ben jutottunk el oda, hogy a két intézményt külön kellene igazgatni, mind a létszám, mind a két iskola távolsága miatt. A szétválasztás harmadik oka az volt, hogy a kísérleti program osztálya a Köztársaság téren működött, és nem volt kívánatos, hogy az osztály ötödikben elköltözzön az épületből. 1985-ben lett önálló intézmény az új iskola – akkor még 2. számú Általános Iskola –, amelynek újabb öt évre én lettem az igazgatója. Szintén ebben az évben indult el a kísérleti iskolai program, az Értékközvetítő és Képességfejlesztő Program (ÉKP), amely nemcsak egy osztály, hanem az egész iskola programja lett. 1988. január elsején a kutatás vezetője lett az iskola igazgatója. Zsolnai tanár úr vezetése mellett különböző beosztásokban dolgoztam, hol igazgatóhelyettes voltam, máskor fejlesztő, időnként „csak” beosztott pedagógus. 1998-ban egy sikertelen igazgatói pályázat után eljöttem az iskolából. A SZÁMALK Szakközépiskolába szerződtem informatikát tanítani, ez alatt az iskola fenntartása a Janus Pannonius Tudományegyetemhez került. Másfél év elteltével a kutatásvezető az iskolát Pécsről Veszprémbe akarta helyezni, amivel a képviselő-testület nem értett egyet. 1999. július 1-jétől a törökbálinti nagyközségi képviselő-testület visszavette az iskola fenntartói jogát. Turai István polgármester úr felkért, hogy vállaljam el az iskola vezetését. Elvállaltam, és ezt a döntésemet ma sem bántam meg. Érdekesség, hogy ebben az évben lesz 40 éve, hogy pedagógus vagyok, tehát jubileumi évben zárhatom a szakmai pályafutásomat.
1999 óta szinte minden évben épül valami az iskolában. Miért van erre szükség?
Évről évre egyre több gyerek jelentkezik az iskolába. Tavaly és idén is négy első osztály indult. Megcsináltuk a volt könyvtárépület felső szintjét, majd a főépület tetőtereit. Elkészült az új tornacsarnok, majd idén, mivel látszott, hogy az új 16+8 tantermes iskola szeptemberre nem készül el, a téren lévő volt CBA épületét alakíttatta át a képviselő-testület négy tantermes iskolává.
Ön már kezdetek óta informatikatanár. Ez hogyan jött, hiszen abban az időben, amikor ön ezt tanította, még nem volt annyira divatban a számítógép?
Én eredetileg matematika szakos tanár vagyok, de az a probléma mindig foglalkoztatott, hogy a feladatmegoldásokat algoritmusokkal lehet fölépíteni. A számítógépek működéséhez is algoritmusok adják a helyes utat, sőt a tanulási és a tanítási folyamat is leírható velük. Ahhoz, hogy a tanuló minél több információt tudjon befogadni, az ő tanulási folyamatát kell jól megszervezni, és ez nem más, mint egy tanulási algoritmus. Az algoritmusoknak az a jellemzője, hogy egy adott feladatosztály minden feladatát hibátlanul megoldja. Matematika szakon ebből írtam a szakdolgozatomat, majd amikor az ELTE-re kerültem pedagógia szakra, ott is ezt tanulmányoztam. Amikor 1985-től megszerveztük a kísérleti oktatást, azt is belevettük a tananyagba, hogy a gyerekeknek meg kell tanulniuk az új technikai eszközök használatát. Benne volt a tervezetben, hogy tanuljanak meg telefonálni, fénymásolni, sőt már akkor videokamerát vettünk az iskola tanulóinak. Ebben az időben nagyon ritka volt az iskolákban a számítógép, de 1986-ban mi, mint kísérleti iskola, tizenkét számítógéppel rendelkeztünk. Az az igazság, hogy ennyi tévénk sem volt, hogy rákapcsoljuk a gépeket, ezért vettünk pár darab fekete-fehér és egy színes televíziót. A programozási nyelvvel viszonylag könnyen lehetett egyszerű programokat írni, például olyanokat, amelyekkel az összeadást, kivonást gyakorolják. Ezeket a gyerekek elkészítették, és a kisebbek szívesen gyakoroltak ezekkel a programokkal. Egy idő után az látszott, hogy a tanár és a diák szinte azonos szinten van, a tanár csak annyival jár a diák előtt, amennyivel előre tanul. Ez a helyzet egy idő után nem volt optimális. Látni lehetett, hogy ezt is ugyanúgy meg kell tanulni, mint bármelyik tanári szakmát, ezért beiratkoztam a Debreceni Egyetemre számítástechnika tanári szakra. Nagyon jó helyzetben voltam ekkor, hiszen a rendszerváltás környékén kevés olyan ember volt, aki egyszerre értett a számítástechnikához és pedagógiához, ezért tagja lehettem azoknak a bizottságoknak, amelyek ennek a gyerekcipőben járó tudománynak a tantervét kidolgozták. Tagja lehettem a Nemzeti Alaptantervet gondozó csoportnak, majd annak a világbanki programnak, mely az Emberi Erőforrás-fejlesztés Ifjúsági Projektjét szervezte és végezte. A számítástechnika ettől kezdve mindig is fontos szerepet töltött be az iskolánk életében. Még ma is minden gyerek tanul számítógép-kezelést, a középiskolában követelmény az ECDL vizsga hét alapmoduljának megszerzése. Az intézményünkben jelenleg 120 számítógép van hálózatba kötve, az egész iskola wifivel van lefedve. A középiskolások egy része már laptoppal jár iskolába, ez a korszerű iskolai füzetük. A tanároknak is kihívás a számítástechnika, hiszen ez a tudomány folyamatosan változik. Nem elég csak az a tudás, amit az ember 10-20 évvel ezelőtt megtanult az egyetemen, hanem csak folyamatos ön- és továbbképzéssel lehet tartani a fejlődési ütemet.
Az utóbbi években jelentős fejlődés ment végbe az iskolában. Mire a legbüszkébb?
A legbüszkébb a felújításokra vagyok, ez a dolog egyben a leglátványosabb is. Sikeresnek értékelem a város közalkalmazotti vezetőinek szoros szakmai összefogásával megvalósult magas szakmai színvonalat. Az érettségi után az egyetemekre és főiskolákra felvett tanulók száma az utóbbi időben szinte megduplázódott. Félő volt, hogy a tanulók számának mennyiségi növekedése a minőség rovására fog menni, de szerencsére nem így lett. Büszke vagyok arra is, hogy az elmúlt időszakban nagyon kevés pedagógus hagyta el az iskolánkat, és az eltávozottak közül is a legtöbben nem azért mentek el, mert elégedetlenek voltak, hanem családi és lakhatási okok miatt.
Ön viszont most megy…
Már vágom a centiket. A beszélgetésünk napján már csak 22 napom van hátra.
Nem is merült fel, hogy folytatja?
Már négy éve nyugdíjas vagyok, tehát nyugdíjasként még folytathattam volna a munkát, de úgy gondoltam, hogy 64 évesen már nem vállalok el egy újabb ötéves ciklust. Át kell adni a helyet a fiataloknak, akik ügyesek és reményeim szerint jól meg fogják oldani a felmerülő helyzeteket. A leendő igazgató, Keszler Márton többször helyettesített betegségeim alatt, és mindig nagyon jól ellátta a feladatát. Jó kezekbe kerül az irányítás, nem aggódom a Bálint Márton iskola vezetésének jövője miatt.
Mi az, ami a legjobban fog hiányozni?
Minden olyan, ami rituálészerűen beépült az ember életébe. A reggeli korán kelés. A fél nyolcra érkezés. Hiányozni fog, hogy nap mint nap nem vesz körül egy csapat fiatal. Augusztus 20-a után már úgy éreztem, hogy vége a szünetnek, és készültem az új tanévre. Kíváncsi leszek, milyen lesz most az augusztus 20-a utáni életem? Ha nagyon fog hiányozni a tanítás, lehet, hogy elmegyek valahova óraadónak – ha kellek valakinek. Szeretnék magamra is vigyázni, hiszen jó lenne hosszú évekig élvezni a nyugdíjat, és örülni az unokák sikereinek. Tény, hogy jó érzéssel adom át az iskolát, úgy látom, van reális esély a további fejlődésre. Kicsit meghatódva búcsúzom a volt és a jelenlegi tanítványoktól, a munkatársaimtól és a vezetőtársaimtól. Őszintén remélem, hogy munkámra is igaz Vörösmarty Mihály verséből visszacsengő gondolat: „Ez jó mulatság, férfi munka volt”. Köszönet érte mindenkinek!
N.G.
