Milyen kár, hogy karácsony és húsvét mellett pünkösd csak harmadrangú ünnep az életünkben.

Az Atyaisten szemszögéből éppen hogy pünkösd a legnagyobb ünnep, az igazi karácsony, hiszen ekkor születtünk az ő gyermekeivé, valóságos kis Krisztusokká, s az igazi húsvét, amikor meghalva a bűnnek a Szentlélekben új életre támadtunk.
Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Mi emberek szavakkal tanúskodunk. Tanúságunk akkor igaz, ha megfelel a valóságnak, illetve tetteinknek. A Szentléleknek nincsenek szavai: Ő úgy tanúskodik, hogy a valósággal, az igazsággal szembesít egy sajátos, belső, személyes megvilágosítás által. Erre a megvilágosításra utalnak a lángnyelvek. Mindenkit külön-külön világosít meg: vagyis szembesít a végső valósággal. Ránk bizonyítja a bűnt, élesen és fájdalmasan megnyilatkozó evidenciával: ugyanakkor Jézusról is feltárja a végső igazságot, hogy Jézus az Örök Isten öröktől születő Fia, aki értünk, éppen bűneink bocsánatáért halt meg és a jövendőt is hirdeti: nem szavakkal, hanem azzal, hogy örömteli, tiszta, meg nem csaló reménységet ébreszt bennünk testünk feltámadása és az örök élet iránt. A mi tanúságtételünk már kettőt jelent: tetteket és szavakat. Egyiket sem vagyunk képesek megtenni, csak a Lélek által. A Lélek tusakodni kezd bennünk a test ellen, vagyis az istengyermeki, tiszta, örökkévalóságra nyitó vonzás kikezdi a bűnös önzés önmagába gravitáló irányulását.
Világban való létünk nem áll ellentétben istengyermeki, szentlelkes életünkkel. Magának a létezésnek is pünkösdi struktúrája van. A Szentlélek az a kapocs, aki Istenhez köt bennünket, ugyanakkor őbenne fordulhatunk tanúságtételünkkel a világ felé.