Tóth István törökbálinti lakos megnyerte a North Pole Marathont, vagyis az északi-sarkon futott maratont. Ez a hír bejárta az országot, mégis mi egy kicsit másként tekintünk rá, hiszen mégis csak városunk lakója érte el ezt a hatalmas teljesítményt. Hasonlóan érzett településünk önkormányzata is, hiszen idén Tóth Istvánnak adományozta a helyi sportdíjat. A sikeres sportolóval beszélgettünk.
Amikor megbeszéltük ezt az interjút, indulás előtt voltál pár órával. Már magán a versenyen való elindulásod is kuriózum, de hogy megnyerted, még inkább figyelemre méltó. Indulás előtt megfordult a fejedben, hogy győztesként térsz haza az Északi-sarkról?
Nem, egyáltalán nem. Azt sem tudtam, hogy kik lesznek az ellenfeleim, de mint kiderült, az ottlétünk során volt nálam esélyesebb is. A verseny előtt nem gondoltam volna, hogy a győzelemre esélyem van, bár azt éreztem, hogy viszonylag jó helyezést tudok elérni. A verseny során alakult úgy, nagyjából a tízedik kör környékén, hogy ha a jobb lábamban lévő húzódás nem lesz rosszabb, akkor ezt a versenyt csak én veszíthetem el. Elöl voltam, megelőzni nem tudtak, de mintha még lassultak is volna hozzám képest.
Akkor ezek szerint igazából nem is az ellenfelekkel, hanem magaddal versenyeztél.
Az amatőr futásban az a szép, hogy mindig magad ellen versenyzel, a többiek alapvetően nem érdekelnek. Ha profi futó vagy, mindig az érdekel, hogy legyőzd a többieket, amatőr futásban csupán a távot és magadat kell legyőzni.
Hogy jut el az ember odáig, hogy egy ilyen extrémnek mondható versenyen elinduljon?
Ez egy komolyabb elhatározás volt. Mikor megláttam a versenyfelhívást, éreztem, hogy ezt meg kell csinálnom, de utána hullámoztak az érzéseim. Valamikor jobban akartam, de volt, amikor kicsit visszakoztam. A sorsom akkor dőlt el, amikor decemberben beadtam a nevezést és elküldtem a nevezési díjat, onnan már nem nagyon volt visszaút. Akkor kezdtem el igazán a felkészülést.
Lehet egyáltalán erre a versenyre készülni? A futás egy dolog, de mi a helyzet a hideggel?
Kétfajta felkészülés volt. Legelőször szellemileg készültem, ami olvasást, információgyűjtést jelentett. A másik természetesen a testi felkészülés volt. Mivel rendszeresen futok, az erőnlétemmel nem volt gond, de decembertől kidolgoztam magamnak egy edzésprogramot és ennek mentén haladtam. Érdekesség, hogy a futások nagy részét Törökbálinton teljesítettem, próbáltam erősebb terepviszonyokat találni, ami a településünkön adva van. Azt szoktam mondani, hogy négy hónapos törökbálinti edzőtáborban voltam. Mivel a munkám miatt leginkább hajnalban futok, a hidegre is tudtam gyakorolni, hiszen a decemberi, januári hajnalok igen hidegek voltak.
Gondolom, nem ez volt az első maratonod. Mikor kezdtél futni és hanyadik maratonod volt a mostani?
Hat éve kezdtem futni, és ez 16. maratonom volt. De nem csak maratoni távokat futok, mindenféle távon szoktam versenyezni, futottam hosszabbat is, mint egy maraton. A gyermekeim a Zimándyba járnak, így a Kerekdomb futáson is minden évben részt veszek, vagy indulóként vagy a gyerekeim támogatójaként. Nagyon nagy élmény volt, mikor két évvel ezelőtt a lányom még óvodásként megnyerte a versenyt, én futottam vele támogatóként, és mikor beértünk a célba, akkora ováció fogadott minket, hogy még én is libabőrös lettem.  Isteni érzés volt.
Amikor elkezdtél futni, gondoltad, hogy idáig „fajul” a dolog?
Kezdetben csak a kikapcsolódás kedvéért csináltam, de a futásom kezdete majdnem egybeesett egy cikk elolvasásával, amely egy marokkói ultramaratonról szólt, ami elültetett bennem egy magot, és azért próbáltam mindig egyre többet és többet futni.
Visszatérve az északi-sarki ma­ra­­ton­ra, belülről milyen ez a verseny, mennyiben más, mint egy városi maraton? Például milyen ruhát kell felvenni, hogy az ember ne fagyjon meg?
A ruházat végül is nem volt annyira vastag, hiszen az egyik cél az volt, hogy a ruha ne legyen nehéz. Egy sima terepcipőben futottam, két réteg zokni volt rajtam, két nadrág, egy termál és egy szélfogó. Felül és az arcomon három réteg volt. Ami nagyon más volt, az a talaj, olyan volt, mint egy futóhomok. A hidegtől nem szenvedtem annyit, mint a talajtól. Olyannak tűnt, mintha masszív lenne, de többször beszakadt a lábam alatt.
Tervezed, hogy még egyszer elindulsz ezen a versenyen?
Az elkövetkező években biztos nem. Az a tervem, hogy hetvenkét évesen indulok el rajta, mint a legidősebb versenyző.
A rólad készült cikkekben a legtöbbször megjelent, hogy törökbálinti vagy. Ezt fontosnak tartottad megjegyezni?
Én mindig kihangsúlyoztam, hogy törökbálinti vagyok. De amikor a felkészülésről kérdeznek, akkor is csak úgy tudok beszélni, ahogy már említettem, hogy Törökbálinton készülök a versenyekre. A futás a világ legegyszerűbb sportja, nem kell uszodába menni, nem kell társakat keresni, hanem csak egy megfelelő ruházatra van szükség, és már lehet is indulni. Ezért is szeretem Törökbálintot, mert itt kellemes futni, általában betonon futok, de az erdőbe is szívesen bemegyek.
Azért egyre több helyen jelensz meg a helyi médiában. Érzed a helyiek megbecsülését, szeretetét?
Sokan gratulálnak személyesen. Nagyon jó érzés, hogy ha más hasznom nincs is ebből a versenyből, legalább annyi, hogy hátba veregetnek, gratulálnak, kérdezgetnek. Élvezem most ezt a létet.
Mik a terveid a jövőre nézve? Tervezed-e még hasonló extrém maratonok lefutását?
Nagy tervem a maraton Grand Slam teljesítése. Ennek lényege, hogy az ember minden kontinensen plusz még az Északi-sarkon is fusson egy maratont. A Grand Slam klubnak kicsivel több mint ötven tagja van, és szeretnék egyszer én is közéjük tartozni. A gyűjteményből hiányzik még Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália és az Antarktisz. A következő talán Afrika lesz, hogy a nagyon hidegből a nagyon melegbe menjek. Van egy-két maraton, amelynek a megtétele izgat, az egyik ilyen a Kilimandzsáró-maraton, amely egy hegyi verseny, és ha jól tudom, felmegy a hóhatár fölé, a mási Dél-Amerikában az Inka Trail maraton, amely a Machu Pichura megy fel.

Németh