Kedves Olvasó! Az alábbiakban egy visszaemlékezés-sorozat ötödik fejezete található. 1947-et írunk, akik megúszták az 1946-os kitelepítési hullámot, azt remélték, ha lassan is, de talán konszolidálódik a helyzet, s újrakezdhetik az életüket. Nem így történt. A következőkben egy olyan törökbálinti visszaemlékezését olvashatják, aki a családjával az utolsó pillanatban megkapta a mentesítő papírt. Hazatérhetett…
Özv. Szalma Istvánné, született Pettinger Róza emlékezik
Az újabb szörnyűség 1947-ben történt, akkor, amikor már senki sem számított rá az itthon maradottak közül – ez volt az úgynevezett rabló kitelepítés. Budafok-Háros vasútállomásra kellett mennünk, s hamarosan ott kaptuk meg a mentesítő papírt is – talán még most is megvan valahol. De a történtek után ennek már nincs jelentősége, mert hát mindent, mindent elvettek tőlünk. Csak azon volt a hangsúly, hogy elvegyenek.

Dózsa György utca, 1920-as évek közepe, a kapu előtt a legnagyobb lány Pettinger Rozália, a háttérben a zárda épület látszik.

Ez volt a jogcím a kitelepítésekhez. Hogy pechére visszajött a szerencsétlen? Maradt volna a vonaton, ment volna el, akárhová és kész, hiszen már minden le volt tárgyalva, és hogy mi történik velünk a továbbiakban, az számított a legkevésbé. Mehetett itt az ember akárhová… Itthon, a törökbálinti községházán az „okosok” – mondhatom, az írástudatlanok vircsaftoltak – játszadoztak a jövőnkkel. Azt csinálták. Játszadoztak. Nem törődtek azzal, hogy ezek után miből fogunk élni. Pedig mint utólag kiderült, ez a kitelepítés már nem volt megengedve… Rengeteg embert vittek el Németország keleti, szovjet megszállási zónájába, rengeteget. Nemcsak Törökbálintról, de a környező településekről is vitték a még itthon maradottakat. Miért? Mert sok „jó ember” még kuncsorgott a sváb vagyonra – még nem kapott házat meg földet! Hát erre ment ki itt a játék! Igaz, a föld nemigen kellett, mert büdös volt a munka nekik mindvégig! Mit kerestek itt? Mi a csudát csináltak? Mit csináltak a szőlőinkkel, a barackosainkkal? Semmit! Semmit, mert nem értettek hozzá. Az ő szerencsétlenségükre, de nem ők voltak hibásak ebben. Az volt a hibás, aki idecitálta őket. Hagyták volna őket ott, ahol eddig éltek – egész biztosan jobban boldogulnak, mint itt, mert itt szerencsétlen emberek voltak. Azt sem tudták, mihez kezdjenek. Aztán a végén szinte mindegyikük eltűnt. Hogy hova mehettek, nem tudom. Amit kaptak, eladták vagy elkótyavetyélték, aztán továbbálltak, oda, ahol lehetett még valamit „kaszálni”. Ez nem kitelepítés volt, hanem rablás – csak egyszerűen elvették, elkobozták a vagyont. 1947-ben már azt csináltak, amit csak akartak. Már nem volt egy rendelet sem, ami megmondta volna, hogy ezt lehet, vagy azt lehet. Azt tették, ami éppen eszükbe jutott. Egész egyszerűen ellehetetlenítettek bennünket. Néhány törökbálinti család Érdre menekült, s aztán egy idő után csendesen visszaszivárogtak.
Mindent elvettek tőlünk, mindent, ami csak létezik, a bútort, az összes földet, a házat. A házunkba egy agresszív család költözött és végül el kellett jönnünk onnan, mert már nem bírtuk ki. Az öregasszony volt a legagresszívabb. Nem volt egészen normális. Állandó fenyegetettségben éltünk anyámmal, mert közben apám meghalt. Nem egyszer lettünk megfenyegetve: „Ezzel ütöm agyon, Pettinger néni!” – üvöltötte az öregasszony az én anyámnak, s mutatta azt is, mivel. Megalázó volt. És kisvártatva eljött az az idő is, hogy kizártak bennünket a saját házunkból – a kerítésen szögesdrót végighúzva, az ajtó meg bezárva. Szerencsére volt egy jó barátunk egy törökbálinti családban a közelben, akihez el tudtunk menni, és aki eljött velünk és elintézte, hogy soha többé ne zárhassanak ki. Ő kinyithatta a száját az érdekünkben, ő megtehette. Egy sváb ember akkoriban nem vehetett oltalmába senkit! Ezután ebből a szempontból békességünk volt, nem mertek többé kizárni. Nekünk akkoriban már ez is nagy könnyebbség volt. De a saját tüzelőnkhöz már nem juthattunk hozzá. Pedig, nem akarok nagyot mondani, legalább 10 köbméter tűzifánk volt felhalmozva a kertalján. Apámnak és anyámnak minden évben járt egy bizonyos kivágható mennyiség és az halmozódott föl ennyire, mert nem fűtöttük el az egészet. Mindig fával fűtöttünk, nem ismertük a büdös szenet.

A kitelepítés előtti utolsó kép amikor még együtt volt a család...

De egy hasábot sem használhattunk a sajátunkból.  „Ezzel ütöm agyon, Pettinger néni, ha még egyszer hozzá mer nyúlni” – sivított föl az öregasszony rögtön. Szerencsére a volt szolgálónk, aki ugyan nem volt már nálunk – minek is lett volna –, segített rajtunk. Az új helyén, ahová tőlünk keveredett, befogta a kocsit és hozott számunkra tűzifát a kis erdőrészünkből, amit még apám ültetett be akácfával, hogy mindig legyen szerszámfája – mert hát a szőlőhöz mindig pótolni kellett a karót és a szerszámoknak is kellett az új nyél. Úgyhogy kiment, kivágott egy csomó akácfát és behozta a konyhába. Úgy éltünk ott együtt a rakás fával. Nem is mondom tovább.
Nem volt egyszerű. Én 25 éves voltam és a mamám is fiatal volt még, csak ötvenvalahány. Így éltünk, ebben a rettenetes kényszerhelyzetben, a saját házunkban alig megtűrten, körülvéve ellenséggel, és nem volt kiút. Ha nem lett volna az a néhány barát, aki tényleg a szívén viselte a sorsunkat, én nem tudom, mi történt volna. Ezt a maiak el sem tudják képzelni, fogalmuk sincs mit éltünk át akkoriban. De nagyon erős asszony volt a mamám. Erős asszony, akinek elvette a két fiát is a háború. Nagyon nehéz volt a mi életünk. Istenem, hát elmúlt, elmúlt. Megéltem nyolcvannégy évet, nem volt könnyű. De ez az egész vircsaft azóta is kísért minket. Még mindig kísért…

Scheiblinger Péter