Őszi, de még kellemesen napfényes filozofikus kedvemben (csekkbefizetések előtt vagyok) feldereng Arisztotelész Nikomekhoszi etikája, amelyben többek között arra mutat rá, hogy az erkölcsi erényeket a megszokás és az ismétlés révén tanuljuk meg, s ennek során az eredetileg (esetleg) kellemetlen tevékenységek végül akár kellemessé, elfogadottá, rendesen belénk rögzültté is válhatnak.

Egy snájdig kanyarral mindjárt hozzá is fűzöm ehhez Jung azon magyarázatát, amelyben Jób könyvének bizonyos passzusát értelmezi, jelesül: nem véletlenül sulykolják a jóakaratú emberek a Tízparancsolat etikai tanítását annyira, hiszen az nem magunktól belülről jön, mint a szellem és gondolkodás, hanem ismételni kell szüntelenül, hogy azért időnként valamennyit betartsunk belőle.
Aztán megzizzennek az összerakott csekklapok, fránya, öregecskedő őszi szél, s máris az a gondolat jön: vajon a hétköznapi moralitás összeegyeztethető-e a társadalmi szerkezet magas, sőt legmagasabb szintjén jelentkező immoralitással?
De ezen már nem érdemes tűnődni.
Gyurcsány miniszterelnök 2005-ben arányos közteherviselést hangsúlyozva programbeszédet tartott, melynek címe és jelszava: „Munka, otthon, biztonság”. Ez volt az első. Kicsit később következett a „Száz lépés” program, amely ezermilliárd forintos adóreformot ígért. Ez a második. Jött aztán a „Szabadság és szolidaritás”, ebben megcélzatott a sikeres, modern és igazságos Magyarország. A harmadik. Alig telt el pár hónap, megjelent az „Új egyensúly” vagyis a konvergenciaprogram. A negyedik. Tavaly ősszel a „Tisztasági csomag”. Az ötödik. Idén indult az „Új polgárosodás” program, amely közel kétszáz milliárdos köztehercsökkentést irányzott elő. Ez volt a hatodik. Most, a „Megegyezés” címet viselő javaslat évi 300 milliárdos adómérséklést ígér. Hetedikként.
Ezt talán csak a mesebeli szabólegény csinálta jobban, ő ugyanis hetet ütött egy csapásra.