Csendes kis zúg ez a Törökbálint. Árnyas utcáival, rokonszenves és barátságos lakóival, a kertekben élő feketerigók hajnali trilláival, olykor még kakaskukorékolással, szaggatott esti kutyaugatással.

Az autópályák zaja és szennye kedveskedőn burkolja a települést, s az éjszakánként átsivító vonatzörej csupán néhány szendergő szuszogását riasztja, de csak finoman, icipici forgolódásra késztetve az alvót. Sőt e nyugalmas helyen a Telenor adóforintjai is, mint József Attila Altatójában a villamos, lágyan, álmukban kicsinyég csilingelve hullnak az önkormányzat költségvetésébe.
Itt, ennek a városkának az utcáin sétált valamikor jó Elek Sándor és Troll Gyula bácsi, a mindig vidám és tettre kész Bóza Feri, de (önkényes és véletlenszerű felsorolásomban) említhetem többek között Varga Sándort, Marton Gézát és Mátyássy Szabolcsot is. Persze a szanatórium előtt sepregető Annus néni, vagy – még régebben – a kicsit harsány, ám feltétlenül jólelkű Tóni szintén kedves, felejthetetlen alakjai Törökbálintnak.
Mint ahogy minden itt élő, élt ember az: földi utcákon, égi mezőkőn.
Felejthetetlen alakjai egy olyan Törökbálintnak, ahol nem ugrik egyik településrész a másiknak, ahol békesség honol a különféle pártok között (már ha vannak), a civil szervezetek és alapítványok kart karba öltve segítik egymást és önfeledt, boldog tevékenységükben nem zavarja őket, hogy éppen teli vagy üres a közösségi kassza. Ahol nem azzal szórakoznak bizonyos erővonalaknak látszó közösségek, hogy heti kérdésözönnel árasszák el a településvezetést, s ahol véletlenül sem fordulhat elő, hogy országos jelentőségű hasonszőrű szétmarjon hasonszőrű helyi jelentőségűt. Tényfeltárásnak, pártatlan tájékoztatásnak nevezve azt, ami nem az.
Ezért jobb itt, mint máshol.