Mi a kifosztásnak, szellemi és lelki kiüresítésnek a leghatékonyabb módszere? Tisztában vagyok vele, hogy azok számára, akik e sorokat olvassák (s vélhetően azoknak is, csak éppen másképpen, akik sohasem vetnék szemüket ilyen vagy hasonló munkákra) nyilvánvaló, hogy a kérdés meglehetősen költői.

Hiszen egyértelmű, hogy ez a módszer a média. Pontosabban a média által közvetítettek tartalma. Ez ugyanis meghatározza a mindenkori információ témáját, s annak sugallt értelmezését is.
Ennek (is) köszönhető a magyar médiatörvény elleni hazai és külhoni felhördülés a szocialista, liberális, valamint ál-liberális (zöld) sajtó és politika köreiben. Ám ezt nem a saját elveik mentén teszik (feltételezve, hogy ilyesmi is van nekik), hanem kenyéradó gazdájuk kedvéért. Mert ez a „gazda” csak így képes – Bogár László szavaival élve – „legyártani” a mesterséges agyakat és lelkeket, pontosabban a „valóságipari művekként” üzemeltetett gépezet ezzel tudja elmaszkírozni termékeit. Ezáltal hozhatók létre az engedelmes munkások és fogyasztók gigantikus csordái, akiknek nincs más dolguk, mint a világot mozgató és kifosztó tőkestruktúrák kiszolgálása úgy, hogy a végtelenített fogyasztási láncot nem szakítják meg. Megveszik az élelmiszernek látszó tárgyat, órákat állnak sorban mindenféle műanyag bóvliért, nincs szükségük se családra, se értékre, se hazára.
Mindezek figyelembevétele, átlátása és megértése szükséges ahhoz, hogy ennek a lecsupaszított országnak a többsége tisztában legyen azzal, hogyan került ebbe a sanyarú helyzetbe és hogyan mászhat ki belőle.
Az új magyar médiatörvény esélyt hordoz. Esélyt a személyiség védelmére, az újra megtalált hitre, emberségre – egy tisztességes ország visszateremtésére.
A legnagyobb bűn lenne az igaztalan, sárdobálós, pocskondiázós ordibálásoktól visszariadva meghátrálni.
Mert nincs már hátrább.