Kerthelység

2011. jan 31.

Könyvek, filmek, beszélgetések…

Írta: admin Kategória: INTERJÚ

Czukor Györgyné Erzsike neve valószínűleg sok törökbálintinak ismerősen cseng. Évtizedek óta szinte minden kultúrával, olvasással, filmmel kapcsolatos rendezvényben részt vesz. Ő vezeti a Volf György Könyvtárat és a Helytörténeti Gyűjteményt (Falumúzeumot). Természetesen kedves munkahelyén, a könyvtárban beszélgettünk.
– Amikor az évtizedekkel ezelőtt megalakult Hagyományőrző Asszonykórusról beszélgettünk Megyaszainé Mammel Magdolnával, akkor derült ki számomra, hogy milyen régen fontos szereplője vagy a törökbálinti közéletnek. Itt is nőttél fel?
– Nem. 1978-ban költöztünk ide a családommal. Akkor lettem a Munkácsy Mihály Művelődési Ház vezetője. Egy teljesen lepusztult épületben kezdtünk el dolgozni, az első benyomásom a faluról szinte ijesztő volt. A kihalt állomás, a „sajtgyár” patakba engedett szennyvízének bűze a falu határában, a sáros utcák… Szerencsére ezzel a képpel teljesen ellentétben állt az itt élő emberek barátságos viselkedése. Akkor még nem volt zeneiskola, Troll Jani bácsi, a fúvószenekar vezetője oktatta zenére a gyerekeket. Sokat mesélt nekünk a háború előtti virágzó Törökbálintról és az utána következő nehéz évekről. Nagyszerű pedagógus volt, játszott és tanított szinte minden hangszeren, és ismert mindenkit. Még mostanában is sokat gondolok rá. Ő kezdte furulyára tanítani a fiaimat is.
– A svábságról azt mondják, nagyon összetartó közösség, nehezen fogad a bizalmába idegeneket. Nem volt nehéz dolgod?
– Mondhatom, hogy szinte mindig szívesen fogadtak. A kórus szervezésének idején volt néhány megrázó élményem. Aki nem élte át a kitelepítés napjait, nincs hozzátartozója, közeli barátja az érintettek között, az valójában el sem tudja képzelni, mit éltek át azokban a napokban, hónapokban a sváb családok. Aki csak a történelemkönyvekben olvasott róla, nem tudhatja, milyen otthagyni az otthont, a házat, az ágyat, a kutyát, mindent, és elindulni az ismeretlenbe, a bizonytalanságba. A kitelepítés kitörölhetetlen nyomot hagyott ezeknek a családoknak az életében. Persze a szocializmus évei alatt nem volt ildomos erről beszélni. Ezért aztán amikor felkerestem a sváb asszonyokat, hogy a kórusba invitáljam őket, meglepetésként ért az a heves, fájdalmas reakció, amivel szembesültem. Negyven éven keresztül elhallgatott, eltemetett fájdalmak szakadtak fel. Volt, aki azt kérte, ne is emlékeztessük erre az egészre. Többen sírva fakadtak. Én pedig döbbenettel kezdtem megérteni, hogy mi minden történt akkor. Aztán lassan a kedélyek megnyugodtak, talán alábbhagytak a félelmek is, és az asszonykórus ma is énekel. Közben folyamatosan szerveztük a programokat a művelődési házban, sokáig és nagy örömmel csináltam a Nyugdíjas Klubot is.
– A Falumúzeum is a te nevedhez fűződik?
– Nem, én már csak a kész épületben kezdtem dolgozni, a létrehozás mások (sokak) érdeme.  Akkor már a könyvtárat vezettem.
– Miben más a könyvtári munka egy művelődési ház vezetéséhez képest? Nyilván sokkal nyugalmasabb.
– Bizonyos szempontból mindenképpen. A feladatok sokkal körülhatároltabbak. A könyvtárról nagyjából mindenki tudja, hogy mi a feladata, szerepe. Én nagyon szeretem. Nagy változást hozott természetesen, hogy új épületben, korszerű körülmények között dolgozunk, ugyanakkor igyekszünk megőrizni a régi könyvtárban megszokott családias hangulatot, és mind a négy munkatársammal arra törekszünk, hogy olvasóink elégedettek legyenek. A külön gyermek részlegünket egyre több család látogatja, egészen pici gyerekekkel is, így reménykedhetünk, ha ők felnőnek, természetes lesz számukra a könyvtár használata.
– Ha azt mondod, könyvtár, először mindenkinek a könyvek, az olvasás jut eszébe. Pedig itt, a Volf György Könyvtárban még egy csomó érdekes dolog a van a könyveken kívül.
– Valóban nem csak olvasni lehet. Évekkel ezelőtt a Nemzeti Kulturális Alap pályázatai révén jutottunk kétszáz videofilmhez. A filmművészet legjobb alkotásaiból összeállított listából választhattunk. Ez volt az alapja a mostani dvd-tárunknak és a filmklubnak. Az új könyvtárban van egy kis vetítőterem, ahol minden kedden hat órakor várjuk az igazán jó filmek kedvelőit.
Elsősorban olyan filmeket választottunk, amelyeket nem lehet megtalálni egy szokványos videotéka polcain, de a filmtörténet szempontjából értékes, kihagyhatatlan alkotások. A vetítés után a vendégeknek alkalmuk van megbeszélni a látottakat, így az élmény legtöbbször sokkal maradandóbb lesz. Jó néhány évig kolléganőm, Nagy Alice vezetésével olvasókör működött a könyvtárban. Háromhetenként elolvastunk egy regényt, és aztán megbeszéltük az élményeinket. Ez tavaly abbamaradt, de szinte azonnal újabb, hasonló program váltotta fel. Ráadásul nem is tőlünk indult el a kezdeményezés, mi csak örömmel adunk helyet és veszünk részt a foglalkozásokon. Havonta egyszer a Szent Imre Gimnázium két lelkes tanára, Várkonyi Anikó és Posta István vezetésével „olvasószalon” várja az irodalom kedvelőit. A kiválasztott, általában magyar verseket, novellát együtt meghallgatjuk, olvassuk, elemezzük. Nagyon érdekes, hogy a már sokszor olvasott művek is milyen sok meglepetést rejtenek, ha szakavatott tanárok irányításával elmélkedhetünk róluk.
– Sokat olvasol?
– Sokkal kevesebbet, mint szeretnék.
– Mindig újakat, vagy van, amihez vissza-visszatérsz?
– Természetesen vannak kedvenceim, amiket szívesen elolvasok újra és újra. Ilyen például az Anna Karenina vagy Örkény Istvántól a Macskajáték. De szívesen olvasok újakat is. Meglepően sok a fiatal jó író.  A tavalyi év sikerkönyve három könyvtárosunk egybehangzó véleménye szerint egy 27 éves olasz fizikus doktorandusz, Paolo Giordano A prímszámok magánya című regénye volt. Ajánlom mindenki figyelmébe.
– Mire vagy a legbüszkébb?
– A legbüszkébb természetesen a fiaimra vagyok. De a munkám is sok örömet ad. Minden jól sikerült filmklub vagy falumúzeumi kiállítás után feltöltődve, örömmel megyek haza.
– Van olyan dolog az életedben, amire nagyon vágysz, de még nem teljesült?
– Nem igazán van ilyen. Nekem valahogy soha nem voltak és most sincsenek nagy vágyaim. Minden nap van részem kis örömökben, amiket igyekszem megbecsülni.

Nyíri Erzsi



Lapozzon bele
november–decemberi számunkba!