Augusztusban átadták a törökbálintért emlékplakettet. Az idén sajnos szomorúság is vegyült az ünnep örömébe, hiszen a díjat posztumusz kitüntetésként Fícsór Bálint képviselő úr özvegye, Fícsór Bálintné Lehoczki Terézia vette át.

– Mire gondolt először, amikor meghallotta, hogy a férjének ítélték a díjat?
– Arra, hogy nagyon szomorú vagyok, amiért nem érhette meg ezt az alkalmat, hogy személyesen vegye át a törökbálintért emlékplakettet. Nagyon örült volna, ha még életében megkaphatja ezt az elismerést.
– Visszagondolva férje pályafutására, mire a legbüszkébb?
– Büszke vagyok arra, hogy ötször jutott be a képviselő-testületbe a saját nevével, választói szavazataival. Ezért ő sokat tett. Nehéz körzetet kapott, mert a Felsővár mellett külterület – Pistály, Szabadházi-hegy – is hozzá tartozott. Ez a nagy távolságok miatt is embert próbáló feladat volt. Szorgalmasan járta be ezt a nagy területet, gyalog vagy biciklivel, és nem csak a választások előtt. Türelmesen meghallgatta az emberek panaszait, igyekezett megoldást találni problémáikra.
– Milyen elvek vezérelték a munkában?
–  Alapelve a becsület volt, minden szempontból. Szigorú erkölcsi normákat tűzött ki maga elé és ezekhez ragaszkodott minden körülmények között. Fontos volt számára, hogy a híd szerepét töltse be a különböző politikai nézetet valló emberek között, a képviselő-testületben is ezt igyekezett megvalósítani.
– A képviselőségből adódó pluszfeladatokat hogyan tolerálta a család?
– Lányaink már az első ciklus idején is felnőttek voltak, én elfogadtam, hogy ez a munka sok időt és energiát igényel. Bálint nagyon szorgalmas, kitartó, nagy munkabírású ember volt. Megosztotta idejét a különböző feladatok között, persze ezért a családra így kevesebb idő jutott. Ebben az időszakban született mind a hat unokánk, akiket nagyon szeretett és nagyon büszke volt rájuk.
– Miben lelte örömét?
– Kivette részét a helyi „falu-, majd városszépítők” munkájában, a betegsége előtti időkből minden létesítményben ott van keze munkája. Szívügyének tekintette az emberek emlékeiben meglévő értékek mentését, lejegyezte ezeket a törökbálinti zsidókról, svábokról, magyarokról. Szívesen és szorgalmasan írt a helyi újságban, írásait a jobbító szándék vezérelte.
Nagyon szeretett utazni, erre minden alkalmat megragadott, nem bánta, ha nem a legkényelmesebb körülmények között történik is az.
– Volt olyan álma, vágya, amely nem valósulhatott meg?
– Nagyon szerette volna a Németországban élő, Törökbálintról kitelepített idős emberekkel készített riportokat közrebocsátani. Tervezte, hogy meglátogatja Zeiss Ferenc özvegyét, akivel férje halála után is kapcsolatot tartott levélben, telefonon. Utazási álmai Jordánia, Róma és talán még egyszer Amerika.
– Milyen ember volt?
– Ember volt, jó és rossz tulajdonságokkal, de mindig lehetett számítani a segítségére, és az optimizmusa sok nehéz helyzetre keresett és talált megoldást. Csak a rákkal való küzdelemben maradt alul.

„Ismertük Őt, nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.”
(Kosztolányi Dénes: Halotti beszéd)